A kritikai gondolkodás és az irodalom

Mikor korábban azt igyekeztem hangsúlyozni, hogy a hasznos válaszok megtalálásához előbb jó kérdéseket kell föltennünk, tulajdonképpen a kritikai gondolkodás alapjáról beszéltem. Ez a készség és igény a szlogenek szintjén gyakran jelentkezik, de az a probléma vele, hogy bár tanítható és fejleszthető, nemzeti alaptantervi keretben, mindennapi kultúránkban és a médiakörnyezetben is egyre kevesebb esélye van az érvényesülésre.

(A médiakörnyezet kritikai gondolkodással vívott háborújának leírására és értelmezésére egy hosszú esszésorozat sem volna elegendő. Itt csupán annyit jegyzek meg, hogy a médiakritika szinte már halálra van ítélve; a mesterséges intelligencia megfosztja az emberek többségét a természetes intelligenciájuktól; a „mindent azonnal és készen kapni” hamis szocializációja türelmetlenné, kontrollvesztetté és én-tudat nélküli szektahívővé, jobb esetben csak hiszékeny kiszolgáltatottá teszi az embert, aki azt hiszi, hogy az arrogancia máris kritikus gondolkodóvá avathatja…)

A problémamegoldást feltételező kritikai gondolkodás felépítése nem egyszerű, és nem máról holnapra megvalósítható folyamat. Szükségszerűen vele jár a kreatív gondolkodás és a szelektálás képessége. Például az, hogy valaki ki tudja választani, melyek azok az információk, amelyek számára fontosak, majd pedig meg tudja ítélni, hogy vajon azok az információk helyesek-e. Ehhez szüksége van előzetes és társított tudásra, nem beszélve arról, hogy a forrás hitelességét is kritikával kell kezelni. Sokaknak ismerős lehet az úgynevezett „ráhangolódás – jelentésteremtés – reflektálás” modellje, melyben mindegyik mozzanat fontos. Nem téved, aki a jelentésteremtést kiemeli ezek közül, hiszen így kap értelmet a „dolog”, amiről beszélünk, ugyanarról a dologról azonban két, egymással akár ellentétes jelentés is teremtődhet, s végül a narratíva ereje, avagy az érvelés retorikai képessége is döntő a jelentés elfogadásában.

Éppen ezért fontosabb még ennél is a reflektálás, aminek az új gondolati sémák kialakításában és rögzítésében van szerepe. A reflektáláshoz (vagy reakcióhoz, cselekvéshez) vezető út is összetett, mert nemcsak a relevancia és az érvelés tartozik ide, hanem az összefüggések keresése, a relációk feltárása, az ellentmondások kiszűrése, majd az önkritika. A kételkedés joga ugyan mindenki számára adott, a legtöbben viszont másokban kételkednek, de önmagukban soha. Persze, legyen az embernek önbizalma – de a kételkedés saját igazságunk megkérdőjelezhetőségében már intelligencia kérdése is. A kritikai gondolkodás hajtóereje ugyanis nem a győzelem vágya, hanem az igazság kiderítésének a lehetősége.

A „sokféle igazság” elve szintén ismert (keresztyén cselekvést és lelkiismeretet, a hitből fakadó és a megismerést vagy a korlátok felismerését jelentő szabadságot is érthetjük alatta – s még annyi mást, polimorf és „tükör által töredékesen” jellege miatt), de már ennek azonosítása is a kritikai gondolkodásból fakad. Platónnal kezdődött az igazságigényt és a politikai legitimáció kérdését összekapcsoló folyamat, de ő is felismerte az immanens rend és a transzcendens tudás közötti konfliktus lehetőségét; Descartes-tal pedig a természettudományos igazságok módszeres megismeréssel való folyamatos kiszélesítése – ha úgy tetszik, az ellentmondásnak tűnő racionális metafizika. (A kritikai – vele természetesen a kreatív – gondolkodás híveként muszáj hozzátennem, hogy a fenti példasor meglehetősen esetleges és töredékes, ám a közös gondolkodás elindításához talán elegendő és megbízható „információkat” jelöl.)

Önellentmondást rejthet az irodalmi megismerés kifejezés is, mert a fikció (avagy az irodalmi mű) a képzelet terméke, a megismerés pedig az értelem munkája – persze, a puszta értelem mit sem ér a képzelőerő nélkül. S noha a kérdést leegyszerűsítettem, visszaérkeztünk a kritikai gondolkodáshoz. A szépirodalmi művek, nevezetesen a regények, szinte ugyanazokat a modellként alkalmazható alapelveket kínálják az olvasónak.

Így megjelenik bennük egy „probléma” (vagy segít azonosítani a feladatot, amit meg kell oldani). Értelemmel (hovatovább az érzelmi intelligenciával) kell megragadni annak jelentését, és a jelentésből ki kell szűrni, hogy mi benne az „adott” – amit előfeltevésnek is nevezhetünk. Megfigyelhetjük benne a „konkrétság”, a „szabálykövetés”, valamint a „következetesség” elveit (így fedezhetők föl az ellentmondások). A „világosság”, a „logikusság” és a „pontosság” (az egyértelműség, szükségszerűség és megbízhatóság) szintén relevánsan értelmezhető a regényvilág koherens felépítésében. Léteznek persze „action gratuite” (hihetetlen, ötletszerű, motiválatlan és indokolatlan) fordulatok – Gide regénye, A pénzhamisítók a klasszikus példa erre, de az ókori görög dráma vagy az eposz is élt a „deus ex machina” megoldással –, a „bizonyítható” következtetés végül elvezeti az olvasót a fikciós „igazság” felismeréséhez. Persze, a regény igazsága már nem fikció, mert az valamilyen eszme létjogát, a morál igazságát vagy a sors igazságszolgáltatását jeleníti meg.

Az irodalom – összegzésképp – nem pusztán „szórakozás”, hanem végső soron a társadalmi rendet is szolgálja. A társadalom értelmét, avagy az értelmes társadalmat. Már vagy húszéves az a módszertani kézikönyv, amiből alább idézek, aktualitásából azonban nem veszített: „A reflektálás az irodalomtanulási folyamatok záró fázisaként azt teszi beláthatóvá, hogy az irodalomolvasás hozadéka a személyes, ám a társakkal megosztható élményen túl intellektuális természetű: mélyebb ön- és világértést eredményez.” – Előbb vagy utóbb az is megfogalmazódhat, hogy hasonló helyzetben vajon mi hogyan cselekednénk, és az helyes volna-e, jobbá válnánk-e általa, vagy jobbá tehetnénk másokat, s jóvá tehetnénk-e, ha valamit helytelenül tettünk…

Meggyőződésem, hogy ha több szépirodalmat olvasnánk, kulturáltabb lenne a társalgásunk – s még a közösségi média kommentszekciója is.

A szerző irodalomtörténész