Nyelvi vétségek

Pestiesen szólva, kiverte a biztosítékot a Bajnokok Ligája futball elődöntő két mérkőzése műsorvezetőjének a stílusa az RTL-csatornán, mert olyan eszeveszetten hadart, hogy mondandójának a felét sem lehetett érteni. Tisztelettel kérdezem: senki sincs – szerkesztő vagy rendező–, aki szóvá tenné ezt a beszédhibát? Még az „átkos” idején történt a „királyi televízióban”, hogy miközben a Népszabadság külpolitikai főmunkatársa a jelenésére várakozott, a rendező félrehívta, és halkan a fülébe súgta: „Ez a nyakkendő, amit visel, nem megy az öltönyéhez, ha megengedi, hoznék egy másikat.” A főmunkatárs meglepődött, de természetesen megengedte a nyakkendőcserét. Rádiós éveim elején Fischer Sándor, a Színművészeti főiskola (ma egyetem) és a rádió beszédtanára, azzal állított meg a folyosón: „Kisfiam, nem hallom a szóvégeket, ha a jövőben sem fogom hallani őket, nem engedem, hogy riportokat készítsen!” Egy másik alkalommal a neves sportriporter, Gulyás Gyula a pagodában invitált magához, és mások előtt kioktatott az ikes igék helyes használatáról.

Valamikor ez volt a módi. Hogy mi van ma? Nem lehet jó véleményt mondani a média nyelvéről. Hogy sokszínű, ez még rendjén volna, de hogy nincs ma Magyarországon minden szempontból igényes minta- és mértékadó közmédia, ez nagy baj! Bulvárosodott, tehát romlott a média (beleértve a sajtót is) nyelvhasználata: tartalmi trehányság, harsány jelzők, indokolatlan szuperlatívuszok, közhelyek, félreérthető cikkcímek, nyelvtanilag rosszul szerkesztett, kuszált mondatok, grammatikai hanyagságok, hiteltelenségek és pontatlanságok, logikai és beszédhibák tömegével találkozunk. Arról nem beszélve, hogy rettenetes képzavarok korát éljük.

Szegény Kazinczy! Ha ma feltámadna, hihetné, hogy a pokolban jár, a közéleti, elsősorban a politikai stílus soha nem hallott (olvasott) eldurvulása, a beszédkultúra elsilányulása miatt! „A magyar stílus gatyában jár” – írta Babits évtizedekkel ezelőtt. Vajon milyen jelzővel illetné a mait?

Radnóti Miklós 1942 májusában egyik kevésbé ismert levelében ezt írta: „A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben felfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: »a nagybátyád«, vagy »a rokonod«? Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők…”

A megváltozott kommunikáció egyre erőteljesebb nyelvi leépüléssel jár. Az internet felgyorsította a korábbi folyamatokat: például a szövegalkotás és a szövegértés problémáját. Péchy Blanka óta tudjuk, hogy „beszélni nehéz”. Írni nem különben. Álljon itt egy történet arról, hogy még a nagyoknak sem volt könnyű a pontos szavak, a világos fogalmak, a kristályos gondolatok használata.

Történt ugyanis valamikor a harmincas években, hogy egy alkalommal Babits, a nyelvújító Kosztolányi és Tóth Árpád Centrál Kávéházbeli asztaluknál, magukat mulatandó, magyar órát tartottak, azt lesve, beszélgetés közben melyiküknél fogható fülön egy-egy vékonyabb, vastagabb nyelvi vétség. A társalgás hamarosan akadozni kezdett, lelassult, majd teljesen abbamaradt, egyikük sem mervén megszólalni a másik kettő gúnyos mutatóujjától féltében…

Ez a történet nem menti fel a napjaink médiájában dolgozó kollégák nyelvi vétségeit, és a szerkesztők, rendezők felelősségét sem!

A szerző újságíró