Rákospalotai Panteon 1. – Széljegyzet Nagy-Budapest 75. évfordulójára

1950. január 1-jén huszonhárom Budapest környéki település – hét megyei jogú város és tizenhat nagyközség, mindannyian zömében kertvárosok, családi házas övezetek (a városok is) – fővároshoz csatolásával létrejött Nagy-Budapest. A több évtizedes előkészítő folyamat betetőzése volt az 1873-as első utáni újabb városegyesítés. A legjelentősebb szocialista építészeti teoretikus, Major Máté már 1946-ban „családiház-problémáról” és a bennük élőkről írt lesújtó véleményt (amely mintegy ki is jelölte ezeknek a csatolt településeknek a jövőjét). Szerinte a „családiház-pszichózis” bűvöletében élő kisemberek tömege „saját magát a szomszédtól, egyes embertől és közösségtől örökre elzárta. (…) Így történt a kisemberek jelentős rétegének kikapcsolása az osztályharcból. (…) Ez a réteg volt a mindenkori reakciós, fél- és egészfasiszta kormányzatok legmegbízhatóbb bázisa, éppen közösségtagadó, passzív magatartása miatt. Ily módon keletkeztek tehát azok a kültelki, szétfolyó, vad települések, amelyek konstrukcióban, szociális szempontból, gazdaságilag és esztétikailag gennyes daganatai a nagyváros testének, és évtizedekig nem lesznek abból kioperálhatók.” Az elsősorban családi házas beépítésű kertvárosokkal szemben ez a, Major Máté által megfogalmazott nyílt, majd látens ideologizált szemlélet és fejlesztéspolitika (pontosabban nem fejlesztés) uralkodott hosszú ideig. A legfőbb igyekezet a helyi identitás megtörése, elhallgattatása volt.

A városbővítést megelőző évtizedek szerves társadalmi, közösségi fejlődését, a kiemelkedő személyiségek törekvéseit és eredményeit nem ismerve és el nem ismerve Budapest csatolt külvárosai mostoha sorsra jutottak. Nem véletlen az, hogy hat évvel a nagy örömködéssel kikiáltott Nagy-Budapestről 1956-ban már a tizenhat hajdani nagyközség leválasztását tervezték, ugyanis nem jött be a nagy álom. Itt nemcsak az adott, hajdan önálló települések hiányolták a bejelentett fejlesztéseket, de Budapestnek is terhet jelentettek, mivel egyáltalán nem látszott, hogy az infrastruktúrájukat és az ellátásukat belátható időn belül elfogadhatóvá tudják tenni. A tizenhat községből csak Albertfalva, Pestújhely és Pestimre maradt volna Budapest része, az első kettő azért, mert alközpontként beékelődött Kis-Budapest és a peremvárosok közé, míg az utóbbi számára egyszerűen nem találtak más megoldást. Mindez csak azért nem valósult meg, mert a lecsatolás végrehajtását 1956. október 22-én kívánta megszavazni az Országgyűlés, de az egyre feszültebbé váló októberi hangulatot látva a pártvezetés úgy döntött, hogy ez most nem időszerű. Viszont az elhanyagolás tovább folytatódott. Újabb állomás a folyamatban az, hogy a hetvenes, nyolcvanas években a kertvárosok társadalmi „fellazítására” sajátos identitást nélkülöző lakótelepek épültek a kertvárosokba és közvetlenül melléjük. Megjegyzés: az utóbbi három évtizedben viszont már legalább infrastrukturális és intézményi fejlesztések történtek.

A hét megyei jogú város egyike Rákospalota, amelynek a Nagy-Budapesthez csatolásakor mintegy 30-35 ezer főnyi lakossága volt. Az akkor még mindig erőteljes agrárius-falusias és emellett kertvárosi részekkel rendelkező, nagy múltú, csaknem 800 éves település 1923-ban vált megyei jogú várossá, vagyis mindössze 26 évig élhette ekként önálló városi életét. A csatolással Rákospalota és Pestújhely XV. kerületté vált (Újpalota későbbi entitás, 1969-ben kezdődött az építése), évtizedekig csak helyi lokálpatrióták éltették a hajdani önállóságot. Ennek különleges eseménye volt az 1961-ben létrejött Rákospalotai Múzeum, amelynek a története meglehetősen kacskaringós, szerepel benne hitegetés, riogatás, bezárás, majd egy másik hajdani településen, Pestújhelyen újranyitás. A múzeum anyagát önként összegyűjtő palotai parasztpolgárság a mai napig becsapva érzi magát. A mai városvezetők közül sokan ragaszkodnak a teljesen személytelen, se hal, se hús XV. kerület elnevezéshez, mert a hajdani identitásokat béklyónak érzik. E sorok írója a 2000-es évek elején a leveleiben Rákospalota-Pestújhely-Újpalota helymeghatározással írt dátumot. Erre kapta azt a feltételezést, hogy ezzel a gesztussal le szeretne válni Nagy-Budapestről… Erről persze nem volt szó, de arról igen, hogy a három településrész sajátos identitását újra kell definiálni és erősíteni. Megjegyzés: Újpalota esetében ez a definiálás még a mai napig várat magára.

Rákospalota esetében ez irányban viszont az elmúlt évtizedekben sok lépés történt. A rendszerváltoztatás után a helytörténet virágzásnak indult, sorra jelentek meg kiváló helytörténeti cikkek, kiadványok, a Rákospalotai Múzeum hosszú – és méltatlan – hányattatás után Pestújhelyen a közelmúltban egy nívós, új helytörténeti állandó kiállítást szentel a helyi önazonosságtudat jegyei kibontásának. Jelen sorok írója 2005 óta tíz helyi – Rákospalota-Pestújhely-Újpalota – Kalendáriumot jelentetett meg. A tíz kötetben összesen 3080 oldalon 1610 cikk, benne 347 arcél, vagyis helyiekkel készült interjú jelent meg. A közreműködők száma összesen több százra tehető, így bátran kimondható, hogy Rákospalota-Pestújhely-Újpalota Kalendáriuma igazi közösségformáló erővé vált az elmúlt majd’ húsz évben.

Az egyik legjelentősebb aktus az volt, hogy Rákospalota várossá válásának 90. évfordulójára, 2013-ban a Rákospalotai Magyarok Nagyasszonya-főplébániatemplom körül – a Széchenyi téren – létrejött a Rákospalotai Emlékfasor, amely 103 személyiségnek és tucatnyi közösségnek állított emléket a frissen ültetett vérszilvafák tövében elhelyezett emléktáblákkal. Részlet az emlékfasor kezdőtábláján olvasható feliratból: „Helyi történészek és a civil társadalom képviselői nagy körültekintéssel és gondossággal állították össze, majd szavazták meg a névsort, amelyet a képviselő-testület is szentesített. Az emléktáblákon megörökített személyiségek között megtalálhatók Rákospalota mindazon polgárai, akik a közélet különböző területein, helyi szinten vagy ennél szélesebb körben mindnyájunk számára maradandót alkottak. Egymás mellett kaptak helyet a népképviselet, a közigazgatás, az egyházak, az oktatás, a tudomány, az egészségügy, a szociális ellátás, az építészet, a művészetek, a különböző szakmák, a sport kiválóságai. Rajtuk kívül megörökítettünk olyan közösségeket is, amelyek tevékenységükkel a helyi társadalom életét gazdagították.”

Ez folytatódott a minap, amikor az emlékfasor már 106 személyesre bővült szereplőiről a Rákospalotai Panteon című kiadvány jelent meg. Úgy gondoljuk, hogy ez a kötet Nagy-Budapest létrejöttének kiemelt, 75. évfordulójához is illeszkedik. A kötetnek – érthetően – hangsúlyos része a városegyesítés előtti időszak. Sajnálatos, hogy 1950 után szinte megállt a városrész fejlődése, ennek az egyik legpregnánsabb szimptómája az, hogy a hajdan önálló városnak, ma csupán városrésznek a mai napig nem született meg a városközpontja. A kiadványban a nevezetes személyiségek és közösségek, civil szervezetek életén túl a szerzők arra is törekedtek, hogy megrajzolják Rákospalota „portréját”, kísérletet tegyenek a rákospalotai identitás legfontosabb jegyeinek és a település sajátos küldetésének meghatározására. Ezt a város-, illetve községportrét a városegyesítés előtt minden egyes csatolt település esetén meg kellett volna „rajzolni”! Sajnálatos, hogy ez elmaradt, de legalább most, 75 évvel érdemes ezt megtenni.

Joggal tehető fel a kérdés: miért Panteon? A panteon szó jelentése: „az összes isten temploma”. A kifejezés a római Pantheon templom nevéből ered, amelyet a rómaiak valamennyi, a birodalom területén tisztelt istennek szenteltek. A panteon kifejezés a 20. század második felében átment a köznyelvbe, és kiemelkedő személyek csoportjaira használják. Egy-egy adott tevékenységi kör vagy földrajzi térség legfontosabb személyiségeinek panteonja a munkásságáért leginkább tisztelt egyéneket foglalja magába. E meghatározás alapján magától értetődő, hogy a Rákospalotai Emlékfasor szereplőit, azokat az itt élt és szerepükkel, alkotásaikkal, közösségformáló tevékenységükkel az itt élők emlékezetükben megőrizték, a Rákospalotai Panteon tagjaiként joggal tisztelhetjük.

A második részben magát a kiadványt, a Rákospalotai Panteont elemezzük.

A szerző építész, címzetes egyetemi docens