Ave Caesar – kik köszöntenek?

Az antikvitás úgy robban időről-időre elénk, hogy sokszor csak úgy vesszük észre, ha a megszokottnál jóval nagyobbat szól a képzeletbeli detonáció. Egészen más, ha a HÉV-ről látjuk az acqincumi romokat, vagy ha innen 1300 kilométernyire, a Kezdet gigászi és megkövült település-döbbenetén vagy éppen a Fő-Főváros kellős közepén szembesülünk mindezzel.

Róma hosszabb kihagyás után olyan, mint egy ősrégi, csodás hölgyismerős, akivel jó néhány esztendő után újra találkozván csak azt lehet megállapítani, hogy a világon semmit sem vesztett eredendő varázsából – tényleg Örök, nemcsak városként, de leglényegét, karakterét, habitusát, lényét, ős-esszenciáját – mindenét – tekintve is. Előtte jó pár napig Nápoly vagy éppen Márai Salernója: az ilyen mértékben és súlyban eddig soha nem látott és tapasztalt „mélyolasz” világ vagy a (mindenkori) magyar emigráció elképzelhetetlen, szinte mindent agyonlapító nyomorúsága. Azután viszont a Ben Hur és a Quo vadis, a Pompeji és a Gladiátor filmélmélnyeiből már nemcsak a szinte karnyújtásnyira levő Vezúv füstje vagy a kocsiversenyek univerzumát mai állapotában is kísértetiesen idéző Circus Maximus ovációja észlelhető. Hanem a mát, a legaktuálisabb jelent drasztikusan meghatározó jelenség is. Alig egy-két kilométerre Pompeji lélegzetelállító valódiságától vagy ama ponttól ott a Via Appia legelején, ahol Szent Péter találkozott Jézussal, s a kérdésre – hová mész, Uram? – az volt a válasz, hogy megyek Rómába, hogy másodszor is keresztre feszítsenek… Igen, alig pár kilométerre onnét, ahol a Megváltó lábnyomát tanulmányozhatjuk vagy ahol ama kősziklán az Anyaszentegyház épülni kezdett.

Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ma Róma vagy Nápoly utcáit róva úgy minden harmadik ember láthatóan és egyértelműen: migráns. Legnagyobb és döntő számarányban afrikai, de persze bőven van pakisztáni–indiai–bangladeshi vagy éppen arab is. A butikok eladói szinte kizárólag közülük kerülnek ki, de meghatározóak a metrón, a pályaudvaron vagy éppen a többnyire zsúfolt utcákon is. A köztudottan nem túl csendes olaszokkal hangerőben kiválóan állják a versenyt – jó modorban, stílusban-eleganciában vagy éppen a Márai által meghatóan emlegetett délolasz segítőkész emberségben már nem annyira. (Természetesen tisztelegve a mindenkori kivételek előtt.) Nemcsak a bolti eladó és a kiadó szállások ügyeit bonyolító migráns, de a temérdek hajléktalan és a parkokat-padokat megtöltő ráérők nagyobb része is. Úristen, mi lesz itt az arány tíz év múlva, sóhajt föl a párom, és ehhez csak annyit lehet hozzátenni: és mi lesz azon történetek folytatásával (is), melyekből kettőt alig néhány röpke nap alatt mi is megtapasztalhattunk. És amelyek a több mint baljós jövendő – nem, nem fehérek! – nagyon is sötétlő foltjainak irányába mutatnak.

Nincs túl késő, úgy este tíz körül a Termini pályaudvar előtti nagy téren. Átlátható, hatalmas „placcok”, buszok, most már kivételesen nincs tömeg. Amarra magányos nőalak siet az ellenkező irányba, három figura máris a nyomába ered, valamit kiabálnak, a lány megszaporázza lépteit, futni kezd, emezek utána. Bénultan bámulunk utánuk, amint eltűnnek, kikerülve látóterünkből a Terminin túl. Nem túl messze innen, amott viszont bőszen gyepálja egymást két nekihevült ifjú fekete ember, senki sem zavarja őket. Igen, ahogyan Rejtő írta: „magánügy. Urak dolga.”

Ragyogó, napfényes délután a Trasteverén, Róma Montmartre-ján. A hangulatos kis étterem teraszán váratlanul toppan elénk a nagydarab, fekete fiatalember, töméntelen mennyiségű afrikai csecsebecsét – karkötőt-fülönfüggőt-mifenét, ezerféle bizsut – kínálva. Egyáltalán nem zavarja az elhárító kézmozdulat, nem tágít. Honnan vagyunk. Budapest? Hát persze hogy ismeri. A lánya-menye-unokája-retyerutyája tíz-tizenhat-huszonkét évet élt ott. Tisztelet és szeretet Budapest és a magyarok iránt. A párom elé tesz két mütyürt, elém egyet, úgy tűnik, ajándék gyanánt, ezt adja tudtunkra. A mosoly földöntúli, a mozdulat szinte királyian fenséges. Esze ágában sincs visszavenni, de távozni sem. Láthatóan immáron jó ismerősként monologizál, tűrhető angol–olasz keveréknyelven. Megtudjuk, hogy zanzibári és hogy a családja Budapesten. (Lásd mint fent.) A sürgető hölgypillantásra készülődni kezdenék, de nem tágít. Pár perc múlva, családja budapesti helyzetét segítendő, kér iksz eurót, később egy másik (valamivel kisebb) összeget. A határozott elutasításra – eltelik közben vagy újabb tíz perc – hirtelen durcás mozdulattal összekapkodja a kacatjait, elkomorul, és vad arccal tesz egy hirtelen mozdulatot, mintha nekem akarna jönni, majd – természetesen köszönés, egyetlen szó nélkül – szélsebesen távozik.

Ave Caesar, te morituri salutant – köztudomásúlag a gladiátorok köszöntötték így a mindenkori római imperátort az arénában. Elnézem a Nero őrült Róma-égetése után épült, nem egészen kétezer éves Colosseumot, fantasztikus így este kivilágítva, az egész környék Vespasianus vagy Hadrianus korát idézi, összefolyni látszik tér és idő, régmúlt és jelen és netán (enyhén disztópikus) jövő. Komoran merednek az antik ég felé a római falak: vajon iksz év után kik és hogyan köszöntik majd a császárt? Egyáltalán: lesz majd, akit köszöntenek? Vagy majd persze hogy az övékét?

A szerző író