„Mikor kell vajon megálljt parancsolni a Munkácsy-képek utaztatásának? Azonnal!” – Ezt válaszolta saját kérdésére a 2021 tavaszán elhunyt Munkácsy-díjas Szentkirályi Miklós érdemes restaurátor-művész, aki a Krisztus-trilógia mindhárom képének legapróbb részletét, így sebezhetőségüket is ismerte. „Bármiféle gondos konzerválás csak ideiglenesen oldja meg a műtárgyvédelem követelményeit. Az anyagok fáradását, öregedését megállítani nem tudja, a sok szállítással járó veszélyeztetés kockázata is egyre nő.”
A trilógiából nemcsak a Golgota utazott sokat újkori történetében (letéti műként is, míg 2019-ben a Magyar Kormány meg nem vásárolta) – a Krisztus Pilátus előtt szintén ingázott Kanada és Debrecen között, míg 2015-ben a Magyar Értéktárprogram tulajdonába került; s mindhárom járt Pécsett és a Magyar Nemzeti Galériában. „Európa, de a világ műgyűjtés-történetében is egyedülálló Munkácsy Trilógiájának örökös vándorlása, és szinte csodával határos, hogy a képek ennyi megpróbáltatást, fel- és letekerést, utazást egyáltalán kibírtak – folytatta Szentkirályi a 2012-ben lezárt, 2020-ban a Déri Múzeumnak átadott kéziratában. – Talán Munkácsy sem gondolta, hogy három óriási festménye (amelynek felülete összesen csaknem 90 négyzetméter) száz év alatt bejárja Európa és Amerika nagyvárosait, hol külön-külön, hol együtt.”
A Golgota visszatért a Munkácsy születésének 180., halálának 125. évfordulójára az Egy világsiker története címmel a Szépművészeti Múzeumban rendezett tárlatról, a trilógia ismét együtt van a debreceni Déri Múzeum Ecce homo termében. Ebből az alkalomból (s hogy 30 éve volt a három mű együttes világpremierje) ünnepi programsort kínált a múzeum, a Fodor Éva Irén művészettörténész által szerkesztett, a Krisztus-képek értelmezéséhez új kontextust kínáló Emlékek és emlékezések című albumot is bemutatva. Itt szerepel Szentkirályi Miklós restaurátori elemzése mellett a már szintén elhunyt Sz. Kürti Katalin művészettörténész tanulmánya – ő elsőként vállalkozott a trilógia történetének bemutatására Ecce homo című kötetében, mely 1989-ben jelent meg.
Az Ecce homo 95 éve, Déri Frigyes gyűjteményének állandó darabjaként, 1930. május 25. óta látható a múzeumban. Déri az 1896-os Munkácsy-képet 1916-ban vásárolta meg, a trilógia másik két darabja, a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota, az 1881-ben és 1884-ben befejezett festmények (már és még) Amerikában voltak. Sz. Kürti jól egyensúlyozott a biográfiai és filológiai adatolás, a keletkezéstörténet, az életút, a dokumentum-feltárás és analízis, az elbeszélés és értelmezés, a kortársi recepció és utóélet, az egyéni egzisztencia és társadalmi környezet bemutatása közt. S mindezt a belső mozgásokat és relációkat őrző szintézisben, az életet és műveket összekapcsoló történetként – a gazdag fotódokumentációnak köszönhetően szinte lapozható „dokumentumfilmként” – adta át a közönségnek.
András Edit művészettörténész tanulmányánál (Munkácsy Amerikában. A Munkácsy-trilógia és a Wanamaker Áruház) a művészi tényezők tengerentúli művészetszociológiai relációkba helyezése kínált izgalmas kontextust, beszámolva az amerikai Munkácsy-kultusz alakulásáról. Ilyen forrásidézetek tűnnek föl a John Wanamaker által 1887-ben (Krisztus Pilátus előtt) és 1888-ban (Golgota) Charles Sedelmeyer francia műkereskedőtől vásárolt művek fogadtatásáról. „Ha Magyarországot szülőföldjének tekintjük, Franciaországot pedig művészi otthonának, egyre inkább Amerika lesz alkotásainak maradandó otthona.” A Krisztus Pilátus előtt című képet – „vallásos hatása miatt” – Wanamaker templomi vándorkiállításokra küldte szerte az Államokban, ahol milliók látták, és a család 1911–1986 között rendszeresen kiállította húsvétonként nagyáruházában a két festményt, mely mindig tömegeket vonzott, s katalógusokban is megörökítették azokat. 1926-ban „valószínűleg a legismertebb két kép volt az Egyesült Államokban”. Mikor eladták az áruházat, az örökösök árverésre bocsátották a két Munkácsy-képet, s azokat 1988-ban egy magyar származású és egy kanadai gyűjtő vette meg.
Számos feljegyzés maradt az üzletember és Munkácsy viszonyáról, 1921 őszén az alábbi festői tanítást jegyezte le Wanamaker: „…amit az ember lát, attól függ, ami benne van. Nem egyedül a szeme és a füle az, aminek révén tájékozódik a világban”. A festő se csak szemmel kommunikált a virágokkal és levelekkel, de a belső érzékeivel is, melyek képesek voltak megérteni a virágok és levelek melódiáját és harmóniáját. Elgondolkodtató, hogy „a világ megváltozásának legláthatóbb jele az áruház volt” – s a tulajdonos a múzeumi zsúfoltság kiváltása, a nagy művek többi nagy mű melletti „hangsúlytalansága” miatt gondolt arra, hogy philadelphiai áruházában két nagy mű, még ha „meglehetősen teátrális módon” is kiállítva, sokkal jobban érvényesülhet. A jelenség (a vallási ünnep és a vásár társulása) a történelemből ismert – ma pedig a bevásárlóközpont a fogyasztói társadalom „temploma”.
Szentkirályi Miklós 1991-től három évtizeden keresztül vállalt főszerepet a Munkácsy-művek restaurálásában-gondozásában és minden, szállításra, kiállításra, állagmegóvásra, javításra vonatkozó feladatban. A restaurátori munkáról jutott eszembe: a mester bizonyos tekintetben hasonlít a klasszikus plasztikai sebészhez. Mellnagyobbításra és orrkisebbítésre vagy zsírleszívásra nem vállalkozik (tehát nem akarja megváltoztatni, az eredetihez képest megszépíteni a művet), hanem akár egy baleset után: eltünteti a sérülés nyomait, vagy az öregedés ellenében többé-kevésbé visszaállítja az eredetihez legközelebbi lehetséges kinézetet. Ebben a tekintetben – homo ludens attitűddel – munkája során a művésszel kell azonosulnia: egyszerre próteuszi, de a belső lényeg megértése miatt orpheuszi szerepjátékot is folytatnia. S amikor Próteuszból Orpheusszá válik, látva például, hogy a Golgotán korábban olyan mestermunkát végeztek, mely Munkácsy stílusát is jól utánozta, ám az alakok és színek mögött nem látszott a belső harmónia, az átfestéseket eltávolítva döbben rá a festő nagyságára és nyelvezetének hihetetlen gazdagságára.
Restaurátor-művészi hitvallás fogalmazódik meg az írásból. A mű történetiségét elfogadó szigorúan restaurátori módszerek mutatnak a mesterségre. A kellő magatartás, a rugalmasság és hit az alkalmazható eljárások megtalálásában – ez már az alakváltoztató Próteusz, a művész attitűdje. S a vélt vagy valós hibák, a merész beavatkozás, ha az Munkácsy festői nyelvének vagy a bibliai események jobb megértését szolgálja – ezért is küzdött például a restaurátor Lukács evangéliumával kezében a kép életben tartásáért –, ez már Orpheusz barangolása a művészi teremtés mennyet és poklot bejáró belvilágában. A Krisztus Pilátus előtt restaurálása során az „európai festészet egyik fontos alkotásának viszontagságos életútját is sikerült feltárni”. Ez arra mutat, hogy a mű értelmezéséhez hozzátartozhat a mű története: az idő rétegei mellett a festmény rétegvizsgálatai a művészi gondolkodás stációit is föltárják.
S még egy tanulság: a Krisztus-trilógia ismét együtt, de a kontextus mindig új, és ugyanazt soha nem látjuk ugyanúgy, mert az Ecce homo teremből kilépve egy kicsit mindig változunk mi is.
A szerző irodalomtörténész