A nyugati világ alkonya sejlett fel Kasmír egén?

Vannak a történelemnek olyan folyamatai, amelyek jelentősége nagyon ritkán látható megtörténésük idején. Oswald Spengler a címben megidézett könyve olyan időpontjában született a nyugati történelemnek, amikor csak kevesek számára volt egyértelmű, milyen iszonyatos változások indultak meg, amikor egy másik mondás szerint a „kontinensen kialudtak a fények”. Nehéz lenne elképzelni akár a kommunizmus elterjedését a világon, akár a nácizmus pusztítását a nyugati és a keleti front lövészárkokban meghalt milliók és a hátországban küszködő tízmilliók szenvedése nélkül. Éppen ezért olyan óriási jelentőségű Spengler műve, amely nehéz olvashatósága ellenére jól mutatja egy korszak végét.

A hadtörténelemben kissé egyszerűbb a helyzet. Ott jól látható számok, elsősorban az aránytalanul egyszerűnek tűnő győzelmek azok, amelyek legtöbb esetben korszak határokat jelentenek. Jól ismert történet, hogy 1940 májusában a Wehrmacht gépesített oszlopai áttörtek az Ardenneken, és a szirénázó Stuka vadászbombázókkal együttműködve hat hét alatt térdre kényszerítették a németnél önmagában is erősebb francia hadsereget. Bár az összhaderőnemi műveletek kezdetei, azaz a légierő és a szárazföldi hadsereg szoros együttműködése már az 1. világháborúban megjelent, a fenti „Sarlóvágásnak” elnevezett hadművelet óta beszélhetünk arról, hogy minden szárazföldi hadművelet egyben egy légi hadművelet is.

Térben is időben ugorva jutunk el 1982-be a Bekaa völgybe. Keveseknek mond bármit, pedig a Szovjetunió bukása ott abban a libanoni mélyedésben kezdődött. Amikor az izraeli légierő kitűnően képzett pilótái amerikai és hazai fejlesztésű csúcstechnológiával minimális saját veszteséggel győzték le a kor legmodernebb eszközeivel felszerelt, harcedzett szír légvédelem eszközeit. Ez az összecsapás a nagymértékben második világháborús szovjet és német fejlesztéseken alapuló analóg szovjet haditechnika végét jelentette. A legfeljebb elektrooptikus eszközöket, a digitális és nyomtatott áramköröket használó technológia szinte egyetlen összecsapásban tette reménytelenül elavulttá. Bár a gerontokráciának nevezett vezetési válság sem könnyítette meg a szovjet vezetés helyzetét, végeredményben a miniatürizált digitális technológia volt az, amely olyan fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót, amelyet nem tudott, nem tudhatott megnyerni. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a precíziós fegyverek, a miniatürizált elektronikai hadviselési eszközök, és a pilóta nélküli repülőeszközök, azaz a drónok megjelenése tette csata-, sőt háborúdöntő haderőnemmé a légierőt.

Fentieket azért érdemes leszögezni, mert az elmúlt több mint 40 év egyértelmű tanulsága, hogy a nyugati, fejlett repülőeszközök, és az azokról indított fegyverek tovább tartották fent azt a nyugati katonai fölényt, amely a 17. század eleji hadügyi forradalommal kezdődött. Az állandó hadseregek, az általuk használt tűzfegyverek, és a a fentieket szabályzó hadelmélet olyan kombinációt alkotott, amely lehetővé tette az ezeket tömegesen előállító nyugati államok számára, hogy a korábbi háborús alapvetéseket sutba vágva, a gyarmatosító hatalmak saját lakosságuk többszörösét kitevő államokat hódítsanak meg. Ezt az aránytalanságot az ipari forradalom, a géppuska, majd a digitális, precíziós, légi indítású fegyverek által biztosított légi uralom hosszabbította meg.

Azonban a közelmúltban lezárult indiai-pakisztáni összecsapás során elveszített csúcstechnológiájú francia Rafale vadászbombázók, illetve azok a hírek, amelyek szerint a húszik kis híján több amerikai lopakodó vadászbombázót is lelőttek, felvetik annak az esélyét, hogy a nyugati technológiai fölény immár a múlté. Nem lehet elégszer kihangsúlyozni, hogy egy modern, digitális harci eszköz képességei csak akkor használhatóak ki megfelelően, ha a kezelője magabiztosan ismeri és uralja képességeit. Az amerikai és brit pilóták által a második világháború csendes-óceáni hadszínterén a lefitymált F2A Brewster Buffalo, a finn pilóták kezében halálos és megbízható fegyvernek bizonyult.

Érdemes megjegyezni, hogy a nemrég lezárult, akár százhúsz harci repülőgépet (!) is érintő légi összecsapásokban két olyan légierő vett részt, amelyek baleseti mutatói egyértelműen magasnak tekinthetők. Fentiek miatt gyanítható, hogy a pilóták képzettsége is jócskán hozzájárult ahhoz, hogy India elveszítse a modern és méregdrága 36 darabos Rafale-flottájának ismeretlen méretű, de fájdalmasan nagy részét. A hírek szerint a kínai gyártmányú és a Rafale-ra meglehetősen hasonlító kinézetű J-10C vadászbombázókról indított PL-15 típusú, nagy hatótávolságú levegő-levegő rakéták hatótávolsága és sebessége is nagyobb, mint amerikai versenytársaiké.

Amennyiben ez valóban így van, és nem az indiai pilóták alacsony repülési óraszáma vagy hibái okozták a gépveszteségeket, abban az esetben a méregdrága, manufakturális módszerekkel készülő, azaz alacsony darabszámban gyártott, precíziós eszközökre alapozó egész nyugati nagystratégia megbukott. Mivel a pontos információk nem elérhetők, sem a lezuhant indiai gépekről, sem az állítólagos lopakodók elleni húszi sikerekről, ezért korai lenne még messzemenő következtetéseket levonni. Egy dolog azonban biztos: ha ezek valósak, egy olyan történelmi fordulat előtt állunk, mint amilyet a lőfegyverekkel felszerelt, fém páncélzattal és sisakkal ellátott spanyol konkvisztádorok megjelenése okozott az azték birodalomban. Nem lehet és nem is szabad elfelejteni, hogy az atomfegyverek megléte drasztikusan átalakította hadviselést és a tompította a benne bekövetkező változások hatását, azonban a gőgös és beképzelt nyugati elit körülbelül annyira van felkészülve egy ilyen típusú változásra, mint az elöregedett szovjet vezetés az idézett 1982-es kudarcra.

A szerző hadtörténész, biztonságpolitikai elemző, szakíró