Hogy miért kell irodalomtörténetet tanulni? Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a diákoknak erre a „miért kell?” típusú kérdésére már egyetemistaként megkaptam a választ – noha föl sem tettem. Egykori tanárom a debreceni francia tanszéken azzal a tanáccsal látott el minket, hogy a vizsgájára ne magoljunk, s ne „akarjuk” megtanulni azt, ami a könyvben van, mert bármikor előkereshetjük belőle, ha szükség lesz rá. A vizsga is ilyen szükséghelyzet szokott ugyan lenni, de ő nem annak tekinti, inkább olyan alkalomnak, mikor a „tanulás” álcája alatt azt is megtanuljuk, amit a tankönyvből nem lehet. Ám olvassuk el alaposan, többször is, közben fogalmazzuk meg a kérdéseinket, megjegyzéseinket, s gondolkodjunk el rajtuk: vajon tudunk-e magunk is válaszolni rájuk? Ha jó a kérdés, a válaszra hamarosan rájövünk, vagy találunk egyszer egy másik könyvet, amellyel együtt már világosabban látjuk az összefüggéseket.
Megfogadtam a tanácsot, lassan negyven éve igyekszem mindent úgy olvasni, hogy közben gondolkozok és kérdezek, jegyzeteket készítek (néha csak néhány szót írok föl), összefüggéseket keresek. Gyakran mondom én is a hallgatóimnak, hogy az irodalom nem az a terület, amelynek adataival boldogabbak leszünk. Inkább „jelzőkarókat” vagy „gátakat” mutat – sokszor a saját gátjainkat, s úgy is, mint Babitsnál, a Jónás imája ars poeticában, hogy aztán megszabadulva a „tévelygő ár” és az „elszakadt sövény” terheitől, rátaláljunk a biztos utakon vezető mederre.
A jó kérdés tehát nem a „miért kell”, sokkal inkább a „hogyan kell”; és nem a tanulás „akarása”, hanem az olvasás és a gondolkodás gyönyörűsége fontos – mert lehet ezt a kifejezést használni az élményre! De a mostani korosztály számára mindebben az a legnehezebb, hogy gondolkodniuk kell, hogy jó kérdéseket kell feltenni, és leginkább: olvasni, olvasni, olvasni. Nem azt elolvasni, hogy mit írtak erről vagy arról a könyvről, hanem elolvasni „a” könyvet. Majd a másik és a harmadik meg a sokadik könyvet. A szépirodalmit – mert csak annak tükrében mondhat bármi érvényeset a szakirodalom. Nem kell tanulni az irodalomtörténetet, hanem olvasni kell az irodalmat! S egyik-másik irodalomtörténeti munka megismerése közben létrehozunk egy történetet magunk is. Természetesen mindenki a magáét – s mindegyik személyes irodalomtörténetben lesznek közös pontok, egyező utak, ismétlődő állomások (természetesen).
A magyar irodalom „történeteit” kísérelte meg folyamatba építeni a háromkötetes vállalkozás 2008-ban – kevés sikerrel, bár sok értékes sziget-tanulmánnyal. A mozaikok nehezen álltak össze képpé. 2010-ben a szintén többszerzős, ezernél több oldalas irodalomtörténetben ugyan a folyamat is látszott, ám szeretett volna „mindent” elmondani, így lett belőle egy sűrű massza, élmény nélkül. Az eredetileg hatkötetes „spenótban” és az 1945 utáni négykötetes „sóska”-toldásban sincsen túl sok élmény. Viszont ha lehámozzuk róla az 1960-as, majd az 1980-as évek ideológiáját, az „elhallgatások” ellenére ez az egyik legjobban használható kézikönyv ma is, mely azonban szintén nem helyettesítheti sem az egyéni irodalomolvasást, sem a korszerű („újraolvasó”) szakirodalom ismeretét.
Nem az ilyen szerkesztett munkák között kell az „irodalomtörténeti élményt” keresni, hanem az egyszerzős munkákban. Pintér Jenő hatkötetes tudományos rendszerezését az 1930-as évek elején fejezte be, egyes részeiben már fölcsillan az elbeszélői attitűd, ám a mesélőt rendre fejbe kólintja a pozitivista adathalmozó. Személeti változást Babits Mihály és Szerb Antal európai és magyar irodalomtörténetei hoztak. Babits és Szerb Antal is úgy beszél nekünk írókról és művekről, helyszínekről, korhangulatról, hogy velük együtt utazunk – s nemcsak írók és művek között, hanem szellemtörténeti diskurzusokat folytatva. Babits képes volt szintetizálni összes olvasmányát, az európai irodalmat magyar párhuzamokkal hozva közelebb, és folyton kérdezett ő is, az irodalom magánéletét retorikai elemként építve be monumentális esszéjébe.
Ragyog könyvéből a tanár arca (még ha nehezen is képzeljük rá a Babits-arcra a ragyogást), s föltündöklik az esszé- és tanulmányíró – valamint a költő. Irodalomtörténete ars poetica is. Az európai eposzoktól rögtön Arany János közelébe kerülünk, a „valósággal átitatott” epikus költészetébe, mely talán sokkal személyesebb, mint a legtöbb lírikusé. „[M]ind magunkról beszélünk, vagy mind a külvilágról: mert énünket csak az teszi, amit a külvilágból magunkévá tenni bírunk, s külvilágunkat, amit énünk meglát” – írta Babits, aki szerint Arany azért is volt modern, mert a külvilág ütötte seb nem gyógyult be hamar, s „a valóság minden érintése fájdalom már”. Gyergyai Alberttel értve egyet: logikának és lírának vibráló egybeolvadása a babitsi mű.
Szerb Antal irodalomtörténete egyúttal mentalitástörténet is – egészen modern a maga válfajában, a Le Goff-, a Mandrou- és a Duby-féle francia történészi iskola indult ki abból, hogy a történelmi események (vagy a történelmi folyamat) megértése nem nélkülözheti az életmód és a gondolkodás alakulásának ismeretét és megértését. Szerb Antal (a talán legtöbbet olvasó író) Pintér után és közvetlenül Babits előtt magyar irodalomtörténetében az esszéista és a szépprózaíró találkozik a tudós elbeszélővel. Egyes fejezetei (például a reformáció koráról és a reformátor írókról-költőkről) akár novellaszerű elbeszélésnek is tűnhetnek, de nem elsősorban az írók élete, hanem az alkotók (és a befogadó közeg) gondolata érdekli. Az irodalomban szereplő gondolatokból rajzolódik meg egyfajta eszmetörténet. A személy helyett tehát a személyfölötti mozzanat érdekli, az analízis helyett az intuíció, mert ez jobban szolgálja a megismerést. Szerb szerint az irodalomtörténet legmagasabb feladata, hogy a nagy egyéniségek megértésére való intuíciót készítse elő. Ezzel megalapozta Füst Milán esztétikai rendszerezését: a Látomás és indulat a művészetben elsősorban mozaikos, ám egészen élményszerű irodalomesztétika, amelyből fölsejlik a művészi gondolat története is.
Szerb Antal irodalomtörténete felnőtteknek készült. Nem tudósoknak és nem olyan felnőtteknek, akik az érettségi anyag felfrissítésére vágynak. „Az itt leírt irodalomtörténet úgy viszonylik az iskolaihoz, mint a nyolcadik osztályban tanult filozófia a filozófiához” – írja a bevezetés módszerről szóló részében. S a válasz részben itt van arra: hogyan kell olvasni az irodalomtörténetet. Irodalmi alkotások olyan regényeként, melyben az író és költő mellett mi is szereplőkké válunk a saját életünkkel, érzéseinkkel és gondolatainkkal. S megértjük, hogy az irodalom nemcsak az alkotók intuíciójából formálódik, de a mienkből is. Elmélyedéssé válik, a belső tudás mozgósításának színterévé, az önálló nézőpont kialakításának lehetőségévé, s az e nézőpont szerinti megismerés élményévé.
A szerző irodalomtörténész