Vujicsics

Ötven éve, hogy a briliáns zeneszerző, a zenetudós, a népzenekutató, a tíz nyelven beszélő géniusz, Vujicsics Tihamér nincs közöttünk. Repülőgép-szerencsétlenség következtében, 1975-ben, negyvenhat évesen hagyta itt az árnyékvilágot. A tragédia akkor történt, amikor Teheránba remélt utazni, hogy bebizonyítsa: Rákóczi-indulónknak perzsa gyökerei vannak, amit aztán a török időkben zenészek hoztak Magyarországra. Ösztöndíjjal a zsebében szállt fel Prágában egy repülőgépre, amely Damaszkusz és Bagdad érintésével Teheránban landolt volna, ám a repülőgép Damaszkusz közelében, a leszálláskor lezuhant. Állítólag a pilóta hibája okozta a tragédiát, de felmerült az is, hogy a gépet lelőtték. Ketten maradtak életben, egy felnőtt és egy gyerek, a többiek, különböző országbeliek – köztük egyedüli magyarként Vujicsics Tihamér – életüket vesztették.

Kegyetlen sors jutott neki. Annak a rendkívüli képességekkel megáldott embernek, aki hegedült és gitározott, citerázott és zongorázott, amellett még furulyázott is. Mindig volt nála egy furulya, amelyet a legváratlanabb helyzetekben húzott elő, majd improvizált valami gyönyörűt. A rádióban ismerkedtünk meg egymással, ahol Tihamér gyakran megfordult. De többször összetévesztett bennünket Borenich Péterrel. Ilyenkor annyira szégyellte magát, hogy a végén már jelenetet rendezett a pagodában vagy az utcán, ha Péter vagy én ráköszöntünk. Megesett, hogy a kezével eltakarta az arcát és így próbálta kitalálni, hogy melyikünkkel találkozott. „Nem, nem…, ne segíts! – kiáltotta – kitalálom magam is.” És a végén kitalálta. Megkérdeztem tőle, igaz-e az anekdota, amely a rádióban terjed, és egy mozdonyvezető a szereplője. Bólintott. Beszédtéma volt, hogy általában túlvállalta magát, és a partitúra ezúttal sem érkezett meg idejében az Operett Színházba. Neki pedig halaszthatatlan ügyben, több napra vidékre kellett utaznia. Ekkor történt, hogy a vonat érkező kocsijában fejezte be a megrendelt operett-részletet és a mozdonyvezetővel küldte vissza Budapestre, ahol már várták a partitúrát az állomáson!

Azt terjesztették róla, hogy lusta, ezért nem készülnek el idejében az alkotásai. Tihamér így válaszolt a kétkedőknek: „Mostanában azért dolgozom annyit, nehogy észrevegyék, hogy rettenetesen lusta vagyok.” Imádták az emberek, mert humora volt. Ennek köszönhető, hogy zenei paródiákat is írt, ezért kapta „a zene Karinthy Frigyese” elnevezést. Ismeretes, hogy mindketten több műfajban jeleskedtek. Tihamér idézte Karinthy egyik mondását: „Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra. Ha még ma megteheted, hogy valamit holnapra halassz, el nem mulaszd elhalasztani.” És nevetett hozzá. Mark Twainnel válaszoltam: „Sose halaszd holnapra, amit holnapután is megtehetsz.” A halogatás annak művészete, hogy lépést tartsunk a tegnappal. A hétnek azonban nincs olyan nevű napja, hogy „majd”. Nem most, majd később. Vagy soha. A közmondás szerint „a majd holnap” a hét legzsúfoltabb napja. Az ember mindig azt hiszi, van még ideje bármire és halogatja a dolgokat. Aztán hirtelen rájön, hogy nincs több ideje. Amit bármikor megcsinálhat, sosem fogja megcsinálni. Elménk lusta: ha egy időigényes feladattal szembesülünk, elkedvetlenedik, és így vagy úgy megtalálja a módját annak, hogy halogasson.

Belekaptam Petőfi híres versébe: „Mit henyél az a sok béres? / Mit henyélnek az ekék? / Közbevágott Pató Pál úr: / Ej ráérünk arra még!” „Nekünk, magyaroknak ez a klasszikus halogatás költeménye” – mondta Tihamér.

Lehet, hogy a halogatás az idő szarkája?

A szerző újságíró