Kitörés a kiszolgáltatottságainkból – az önfenntartás esélyei

A faluközösségek organikus módon, a tájjal szoros kölcsönhatásban önfenntartó közösségek voltak. Minden porta megtermelte a családjának szükséges élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, húst. Gondoskodni tudtak a termények tartósításáról, sőt képesek voltak a felesleget piacra vinni. A nagy betakarítási munkákat összefogással végezték, közösen folyt a gabona betakarítása, a szüret is. Az erdélyi települések templomerődjeiben a tartós élelmiszer tárolására – a családok számára – védett helyiségeket hoztak létre. Az egymás segítésének mély kultúrája biztosította a szolidaritást. A harangszó összehívta őket a lelki-szellemi közösségbe, Isten kisugárzásába. A falvaknak saját kultúrája volt, énekekkel, táncokkal, rítusokkal. Ünnepeiket közösen tartották, erős helyi, közösségi identitást hoztak létre. A falvak társadalmi önszerveződésének egyik letéteményese volt az, hogy számos egyesületet, érdekvédelmi és gazdasági szervezetet hoztak létre, kulturális és egyházi szervezetek tették rendkívül színessé ezt a palettát. Egy-egy személy több szervezetnek is tagja volt, így egy különleges és teherbíró, alkalmazkodni képes hálózat jelentette a falu társadalmát (nem véletlen, hogy a kommunista hatalomátvétel éppen ezek betiltását, tönkre tételét tartotta elsődleges feladatának). A falun nem termeltek felesleget, hulladékot, hiszen – a körkörös gazdaságok modern eszméjét korukat messze megelőzve – mindent képesek voltak hasznosítani. Ez megmutatkozott a tájjal való kapcsolatban is, nem zsigerelték ki azt, hanem szimbiózisban, távlatosan gondolkodva éltek együtt a köröttük lévő tájjal, rendkívüli egyéni és közösségi tudást halmoztak fel minderről. Ezek a faluközösségek szuverének voltak, az önállóság, önrendelkezés eszméjét magas szinten valósították meg.

A gazdálkodó, önfenntartó, magabízó falusi emberek és közösségek viszont a 19. század robbanásszerű ipari fejlődésének gátjává váltak. Az ipari forradalom először fellazította, majd szét kívánta zúzni ezeket az organikus közösségeket, a falvak népét. Az ipari forradalom létrehozta a „névtelen tömeget”, a puszta munkaerővé silányított embert, a fogyasztói társadalmat. A 20. században a falvak népe a szocializmus ellenfele volt, nem véletlen, hogy a legtöbb atrocitás, kényszerintézkedés a falvakat érte – iszonyú, máig ható társadalmi károkat okozva.

De menjünk tovább! A modern időkben hatalmas lakótelepek épültek (ahová elsősorban a falvak elűzött, identitását elveszítő népét költöztették) olyan eszmékkel a háttérben, amik a kiszolgáltatottságot a végletekig fokozták. Nem teljesen igazolt, hogy a KGB irányelvei határozták meg a nagy szocialista lakótelepek építését, de a valós tények igazolták a téziseiket, csak néhány ezek közül: ne létesüljön a lakásokban nagyobb mennyiségű élelmiszer tárolására alkalmas helyiség; a közművek rendkívüli koncentrációt jelentsenek, a vízellátástól, a fűtésen át, sőt a főzésig bezáróan – ezek az infrastrukturális elemek bármikor elzárhatók, ezáltal a lakóközösségek egy pillanat alatt ott maradhatnak világítás, fűtés, ivóvíz, főzési lehetőség nélkül. A lakások szűkösek legyenek, ne lehessen bennük elhelyezni a hitvesi ágyat és az ebédlőasztalt száműzve a család meghatározóit. Szempont volt az is, hogy a kis lakások ne legyenek alkalmasak még kisebb családi összejövetelekre se, ezáltal az elidegenedést (és a magány tömeges megjelenését) a végletekig tudták fokozni.

A közelmúlt eseményei alapján kiderült, hogy az előzőekben vázolt negatív tendenciák még tovább erősödtek. A nemrég lecsapott spanyol és portugál áramszünet felborította az élet folyását. Az erős- és gyengeáramú hálózatok, digitális rendszerek oly mértékben behálózták a mindennapi életkörülményeinket, hogy azok sérülékenysége súlyos kérdéseket vet fel a modern kor mindennapi életvitelével kapcsolatban. A hirtelen jött áramszünet nemcsak ipari és infrastrukturális kihívásokat jelentett, hanem a hétköznapi emberek életét is jelentősen megnehezítette. A szakértők szerint a bármikor és bárhol bekövetkezhető esetből láthatóvá vált, hogy milyen következményekkel járhat a rendszerszintű – a normál életben észrevehetetlen – kiszolgáltatottság, a végletes függőség ezektől a rendszerektől. Megállt a közlekedés minden ágazata, megszűntek a vásárlási lehetőségek, a hírközlés leállt. Nem működtek a közlekedési lámpák meg a bankkártyák, emberek liftekben ragadtak, a kórházak takarékrendszerekről üzemeltek. A mobiltelefon, aminek segítségével az egész világot zsebre vághattuk, most csak egy buta eszközzé vált, ami csak az időt mutatja, majd már azt sem. Sokan apokalipszist emlegettek, joggal. Felkészületlenül érte a világot a digitális törékenység, amiről kiderült, hogy az egy újabb, rafinált, mert látszólag „önként vállalt” kiszolgáltatottság, függőség.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Hogyan előzhetjük meg az ilyen váratlan, az életet megbénító eseményeket? Véleményünk szerint az otthont, az egyén és a család menedékét kell kiemelt védelemben részesíteni, hiszen az életünk jelentős része itt játszódik, bármilyen vészhelyzetben ide vonulhatunk vissza. A városok mai – vállalkozói, spekulációs indíttatású – lakhatási rendszerei totálisan kiszolgáltatottak a több országot megbénítani képes katasztrófákkal szemben. Más utakat kell keresni a védett lakhatási rendszerek létesítése, fenntartása, működtetése terén. A jövő útja a közösségi lakhatás, az önfenntartó egységek kiépítése és a régi lakószisztémák átalakítása önfenntartó rendszerekké.

Az önfenntartás technológiai feltételei szigetszerűen is felépíthető módon (éppen a digitalizáció, az úgynevezett „okos” megoldások révén) rendelkezésre állnak, már csak a közösségi kereteket kell megteremteni, ehhez viszont alapvető paradigmaváltásra van szükség. Az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karán évek óta folynak építészeti kísérletek és kutatások konkrét mintalakóterületek tervezésével kapcsolatban Ökologikus lakhatás címen, amiben jelen sorok írója is részt vesz. Ebben az ökológia mindhárom elemének: a természeti/táji, a települési és a társadalmi ökológia szinergikus kölcsönhatására törekedtünk a fenntarthatóság jegyében. A konkrét helyszíneken létesítendő mintalakóegyüttes tervezési programja a divatos lakópark-koncepcióktól élesen különbözik.

Ennek néhány elemét vázoljuk dióhéjban: a mintalakóegyüttesben valósuljon meg a teljes élet szolgálata, ne csak monofunkciós lakóterület legyen. Létesüljenek közösségi terek a lakóépületekben, amelyek jótékonyan egészítik ki a privát otthonokat, ehhez össze kellett állítani a közösségi alkalmak listáját. A lakóterületre tervezendő primer intézmények – mini óvoda/bölcsőde, családi napközi, az alapvető kereskedelmi, szolgáltató, vendéglátó egységek stb. – a lakóközösség kezelésében legyenek. A tervezett részletes lakásválasztékot a családok életciklusához igazítottuk a nukleáris háztartástól a többgyermekesig; az otthonok elhelyezésére is változatos szempontokat dolgoztunk ki: a nagycsaládok számára telkes beépítést javasoltunk, a többinek többszintes, többlakásos épületeket (vagyis a rurális-falusiastól az urbánusig terjed a paletta). Ebben fontos szempont volt a fiatalok első lakáshoz jutása és az idősek lakhatása, mindkettőt bérlakásként képzeltük el, sőt a kettő összekapcsolásával legalább itt helyben megteremthető a „körkörös lakhatás”; a minta-lakóegyüttesek szomszédságában lévő rekreációs erdő tartós használatba vételével nagyszerű lehetőségek tárulnak fel a lakóegyüttes számára, új funkciókkal bővülhet az itt letelepedő közösségek élete. Fontos szempont volt a helyi anyagok, energiaforrás, víz felhasználása mind a létesítésben, mind a működtetésben. Kiemelt tervezési szempont volt az, hogy a teljes lakóegyüttes a lakóközösség működtetésében, fenntartásában legyen, ennek az alapja a teljes élettartam tervezése. Nagy figyelmet kellett fordítani a helyi munkahelyteremtésre, erre a home office, co-working meghonosodása jó példákat kínál, de még egy kis inkubátorház létesítése is a programban szerepelt, továbbá a minta-lakóegyüttes fenntartási, működtetési feladatai is munkahelyeket teremtenek, sőt az alapvető közösségi intézmények is számos állást keletkeztetnek; fontos tervezési szempont volt a minta-lakóegyüttes részekre bontása, részlakóegységek létesítése, amelyekben kisebb szomszédsági egységek hozhatók létre. A távolabbi jövőre gondolva a lakóegyüttest befejezetlennek gondoljuk, vagyis legyen lehetőség a bővítésre, mind az otthonok esetében, mind az új funkciók beillesztésére.

A legelső és legfontosabb tételünk az volt, hogy a lakhatás kérdését (ami elsődlegesen a családról és a közösségről szól és nem a lakás „kinccsé” válásáról, vagyis élethosszig való eladósodásról és a vállalkozói profittal többszörösen terhelt „termékről”) a fejéről a talpára kell állítani, ne egy profitérdekelt vállalkozó határozza meg, hogy mit és hogyan épít, hanem maga a lakóközösség váljon vállalkozóvá. A vállalkozó lakóközösség számára a lakóegyüttes létesítése, majd működtetése és fenntartása a lakhatás mainál lényegesen olcsóbbá tételét kell, hogy szolgálja. A lakóközösség legyen energiaközösség a helyi energiatermelés és -fogyasztás rendszereivel, ahol az energiaforrások megújulók legyenek. Így elkerülhetők azok a katasztrófák, amit spanyol, portugál tájon már át kellett élni (egyes elemzők szerint az okok éppen a „zöld átállás” túlhajszolására vezethetők vissza, illetve arra, hogy az elektromos rendszerek nem tudták követni például a napenergia váratlan túltermelését). Viszont jelen program alapján az energia nagy részét helyben lehet felhasználni fűtés, melegvíz-ellátás számára, vagy például közösségi használatú elektromos autótöltők kiépítésével. A lakóegyüttes legyen Vízközösség, ahol mind a csapadékvizet, mind a talajvizet sokrétű módon lehet közösségi használatba vonni, ahol a cél a vízmegtartás. A lakóközösség Zöldfelületi Közösségként működhet, sokféle funkciót szolgálva, a rekreáció, a sportolás, de még az élelmezés is idetartozhat a jól felszerelt közösségi kertekkel. Ehhez a lakóterületet fel kell osztani magán, félig magán, félközösségi és közösségi közterekre, a lényeg, hogy minden résznek, zöldfelületnek legyen „gazdája”. A minta-lakóegyüttesben ezt a gazdaszemléletet kell meghonosítani, ami a tartós használatba vett közjóléti, rekreációs erdőre is kiterjed.

A motorizáció visszaszorítása érdekében váljon a lakóközösség mobilitási közösséggé, amely a közösségi megoldásokat részesíti előnyben: a kiterjedt kerékpáros hálózatot, a mikromobilitási eszközök használatát, az autómegosztókat, a könnyen elérhető közösségi közlekedési hálózatot. A lakóközösség legyen Alapellátási Közösség, melynek révén a helyi alapintézmények a közösség szolgálatában, fenntartásában és működtetésében vannak. Természetes módon legyen munkahelyi közösség az itt élők által igénybe vett és külsősök által is bérelhető munkahelyek létesítésével. Organikus módon jöjjön létre a szolidaritási Közösség, amely észreveszi a szociális gondokat, egyszerűen – észrevétlenül, „láthatatlanul” – gondoskodik azok megoldásáról. A minta-lakóegyüttesben élők magától értetődő módon alkossanak értékőrző, értékteremtő közösséget, amely a helyi természeti/táji és épített értékeket közösségi tartalommal tölti meg. Izgalmas lehetőség a fogyasztási közösség, amely az alapvető helyi, családi fogyasztásban a közösségi megoldásokat részesíti előnyben (például a közösség által támogatott mezőgazdaság mozgalma révén). Az eddigi közösségi formákat jótékonyan egészíti ki a sport, rekreációs és egészségvédő közösség, amely ilyen célzatú létesítményeket létesít, működtet, tart fenn és programokat szervez a lakóterületen és a rekreációs erdőben. Legyen helyben egy markáns Kulturális Közösség, amely a közösségi tereket kulturális tartalmakkal, programokkal tölti meg. Teljesen természetes, hogy a fenntarthatóság jegyében a lakóegyüttesben működjön Hulladékgazdálkodási Közösség, amely az eddigiekben ismert módszereket alkalmazva – a komposztálás közösségi módszereivel együtt – törekszik a hulladék- és maradékmentes életre. Az egésznek a csúcsa – összecsengve a vállalkozó lakóközösség eszméjével – a működtetési és fenntartási közösség, vagyis önfenntartó közösség. Az eredmény: a lakóegyüttesnek a jelenleginél lényegesen olcsóbb létesítése és működtetése! Ezen közösségek egy egymásba fonódó, összefüggő rendszert alkotnak, amiben pozitív szinergiák működnek!

Ezzel a gondolatsorral visszatértünk a cikk elején vázolt faluközösségekhez, amelyek mindezt már digitalizáció nélkül is megvalósították, nekünk viszont több eszköz áll rendelkezésünkre az önfenntartás magas szintjének megvalósításához lokális szinten, tudatos közösségfejlesztéssel a védett lakhatás megvalósítása érdekében!

A szerző építész, címzetes egyetemi docens