Szép napot! Segíthetek?

Valaha, az ősködben – úgy jó húsz évvel ezelőtt –, ha az ember bement egy boltba, köszöntek neki („Jó napot/reggelt/estét kívánok!”), és szóltak: „Tessék, mit adhatok, tessék parancsolni.”

Hol vagyunk ettől!?

Köszönés szinte kizárólag: „Szép napot!” Ez még hagyján. Aztán viszont a megszólítás: „Segíthetek?”

Rémülten vizsgálom gyorsan végig magam, mi történt, mi történhetett, megsérültem valahol, vérzek, csak nem vettem volna észre, netán rosszul lennék, sápadt vagyok vagy vörös, eltorzult, fájdalmas képű, tántorgok, vagy…

Közben néznek rám, várakozóan. Én meg, ha így megy tovább, meglehet, lassan tényleg rosszul leszek a tehetetlen méregtől és a felháborodástól, és akkor már aztán tényleg indokolt lenne az ominózus kérdés és a segítségnyújtás-felajánlás.

Az üres, tartalmatlan modorosság és a hallatlanul ostoba divatmajmolás (is) torát üli. Így is, ebben is.

Hogy ez az őrület – a „Szép napot!” még csak hagyján – a félművelt anglománia hozadéka („Have a nice day”, ezer évig soha az életben nem köszöntek így, „Szép napot!”-tal a magyarok), a vak is látja. Akárcsak a „Can I help you?”, a londoni butikokban először valamikor a hetvenes-nyolcvanas években hallott (ottani!) kiszólásának magyar tükörfordítása. Ám ami ezen legújabb, látszólag ártalmatlan tömegmánia körül és mögött van: több mint aggasztó.

A társas érintkezésben, a közösségi kommunikációban közönyösen és értelmetlenül alkalmazott formák a súlyos torzulások veszélyét is magukban hordják. Ha valaki rosszul lesz az utcán vagy éppen a boltban, és a hozzá szolidárisan és aggódva sietők szájából elhangzik a „Segíthetünk?” – az a „mi baj, mi történt, miben, hogyan könnyíthetünk a helyzetén, vagyis: mit tehetünk, tehetek, lazítsam meg az ingét, hívjam a mentőket, vagy szóljak másoknak stb., stb. – mélyen és átélten humánus akciósorozatát tételezik fel. Ezt is jelentik. Így is kell történnie, ez méltó az emberi erkölcshöz, a szeretet eszményéhez, az emberséghez. Ha egy, a boltba virágot vagy óvszert, harisnyakötőt vagy húsvéti sonkát vásárolni akaró embertársunkat segítségnyújtási szándékunkat jelentő kérdéssel üdvözöljük ahelyett, hogy azt kérdeznénk, miben lehetünk szolgálatára, mit óhajt vásárolni, netán mit adhatok a pénzéért – körülbelül olyan, mintha az idegen városban eltévedt és felvilágosítást igényló embertársunknak előírásszerűen, menetrendszerűen azt válaszolnánk: már egy hete nem esett az eső…

Értelmetlen, fölösleges, végtelenül ostoba és hallatlanul zavaró. De ami még rosszabb: a valódi, az igazi, az értelemmel-érzelemmel-tartalommal teli szavakat és kifejezéseket semmisíti meg. A közönyösség, az önzés elleplezésére szolgáló, szánalmas trükkmondatocskák. A szupermodoros-barom módon nekem szép napot kívánó és (állítólag) segíteni akaró delikvensnek ugyanis valójában esze ágában sincs azon aggódni, vajon szép, örömteli, sikeres, szerencsés, élményekben gazdag napot fogok-e megélni a nap hátralevő részében, és ő barátságosan és őszintén ilyet akarna kívánni nekem (a tömör „jó napot” helyett). Mint ahogyan esze ágában sincs (szolgálatkészségből) tényleg segíteni szörnyű dilemmámon, rózsát vegyek-e a virágboltban vagy margarétát – nagy ívben és magasról tesz ő minderre, de hogy teljesen tapló bunkónak mégse nézze a világ, hát elhadarja – minden érdemi tartalom, valódi, átélt, igaz(i) szándék, akarat és készség nélkül – fenti két, majmolt divatformulát és kész. Legalább olyan mérvű elidegenedettség, mint amikor öt perc alatt húsz kutyasétáltató halad el mellettünk. (Nem, nem parkban: az utcán! Kisgyerekes körülbelül harmadannyi.)

A modorosság, megjátszás, be kéne látni, ugyanolyan narkózis, mint a butaság: halálig tart. Majdnem olyan veszélyes is. Ha netán bárhol szóvá tettem a fentieket, értelmetlenül, csodálkozva, esetleg felháborodottan meredtek rám. „Bilincsét a szolga így maga gyártja s hordja”, írta Illyés. Már zsarnokság sem kell hozzá. Elég a globalista 21. század, multikulti meg az évtizedekig tartó, nyugattól történő elzártság és a hülyeségében páratlanul kártékony ideológia összes lehetséges utóhatása.

Állok a magyar világban, mellettem, körülöttem áradnak, röppennek tova a talmi ocsmányságukban is oly igen kapós szóláspanelek, mélyebb és igazi jelentőségükkel legföljebb csak ha egy-két megszállott törődne, azok meg kit érdekelnek?

Azért olykor igen magányos hely ez a világ.

A szerző író