Egészen a 200 éves Jókai újraolvasásáig nem tudtam pontos magyarázatot adni arra, hogy gyerekkoromban miért az áruló Ocskay Lászlóról szóló regény, a Szeretve mind a vérpadig volt az egyik kedvencem. A kuruc kor általános iskolásként a többinél jobban foglalkoztatott, nemcsak a Rákóczi-szabadságharc eseményeit idéző szépirodalmi munkákat gyűjtöttem, de az erdőszéli háborús játékokhoz a kuruc viseletre emlékeztető kellékeket is varrtam magamnak az otthoni hulladékokból: kacagány, süveg, tarsoly mellett bronzból készült fokosom is volt.
Az 1882-ben megjelent regény (azt előtte, 1881 októberétől folytatásokban közölte A Hon című lap) egyszerre lehet tükre a régmúlt történelmi eseményei iránti érdeklődésének, vele a kortárs viszonyok asszociatív kritikájának, illetve kárpótlásnak az egyre kevesebb derűt hozó magánéletére. Jókai első történelmi regénye (Erdély aranykora) harminc évvel korábban látott napvilágot, egy évvel később, 1853-ban a Törökvilág Magyarországon – a kortörténetek hagynak kívánnivalót maguk után, a cselekmény bonyolítása és az alakok ábrázolásának ereje viszont az átstilizált történetet is hitelessé teszi.
Csak szemelgetve a gazdag Jókai-életműből: ugrott aztán az időben, s a közelmúltból kölcsönzött regénytárgyakat. Az Egy magyar nábob és annak folytatása, a Kárpáthy Zoltán (mindkettő 1854-es mű) a 19. század első etapjába kalauzol, romantikus fantáziával színesítve realista rajzát – Mikszáthot előlegezve, s bizonyos fordulataiban a móriczi világot. Felnő az új nemzedék, a reformkori eszméket ölti alakokba-szüzsébe az És mégis mozog a föld (1872) lapjain. Ezekből az „eszmeregényekből” a „hazafias” író „tanításai” tükröződnek, s afféle romantikus szükségszerűség az ezzel együtt járó eszményítés. A toll közben sem lankadt. A szabadságharcot megelőző korszak jelenik meg az inkább „csak” szórakoztató rablóregény, a Szegény gazdagok (1860) meséjében; a Bach-korszakról kapunk túlzásai ellenére is hiteles társadalomrajzot az 1863-as Az új földesúrból.
A reformkori országgyűlések és a szabadságharc témája az írói fantáziát rendre életben tartja – Politikai divatok (1864); Mire megvénülünk (1865); A kőszívű ember fiai (1869) –, s váltakozik a régebbi és a közelmúltba tekintés, illetve a történelemtől ugyan független, de a magánéletétől nem teljesen elkülöníthető tematika. A romantika álcájában megjelenő, az 1860-as évek első felének kritikáját adó, a posztmodernre emlékeztető (illetve azt egészen korán megelőlegező) a Szerelem bolondjai (1869); a hőseszményt kiteljesítő Fekete gyémántok (1870); a szerelemeszményt mesei szigetlétbe helyező Az aranyember (1872) sorolható ide. (A jövőfantasztikum is megvalósul az 1872-es A jövő század regényében – amelynek számos „látomása” időközben valóra vált.)
A napóleoni időkbe vezet vissza a Névtelen vár (1877); a 17. századi Felvidékre a Szép Mikhál (1877), címe alapján is ellenreformációs időszakba az Egy hírhedett kalandor a 17. századból (1879); II. József idejébe a Rab Ráby (1879). S amikor úgy tűnt, hogy Jókai kissé megfáradt, közönség elé lépett az árulótörténetekkel. A Szeretve mind a vérpadig után három évvel, 1885-ben jelent meg A lőcsei fehér asszony – mindkettő a Rákóczi-szabadságharc viszonyait eleveníti meg a háttérben. S mindez megerősít abban, hogy Jókainál mindig is az árulás és a hűség kérdése állt a középpontban: akár történelmi vagy társadalmi, akár romantikus regényt írt. Ez a két attitűd határozza meg ugyanis a szabadsághoz való viszonyt nemcsak történelmi személyként, hanem szerelmesként, egy-egy kor tipikus vagy különc figurájaként, de a kortársak között is, akik így vagy úgy igyekeznek idomulni a politikai adottságokhoz.
Nem tagadható, hogy Jókai több, a műveiben megszólaltatott morális-eszmei, a karakter révén kidomborított vagy közéleti kérdésekben párhuzamokat látott és állított föl a magánéleti és közszereplői fordulóival. Szerkesztőként lassan a háttérbe vonult, parlamenti képviselői karrierje már kevésbé sikeres, sőt a kiegyezés, majd a pártfúzió politikai küzdelmei is alább hagytak, s Mikszáth szerint a jelen mintái helyett a múlt párhuzamai és a képviselőtársak adomái szolgáltatták neki a témát. Mint a Rákóczi-kultuszt teremtő Thaly Kálmán Jókai figyelmébe ajánlott könyve Ocskay Lászlóról, amelyben Thaly bejelölte a részeket, amelyek egy kurucregényhez alkalmas alapanyagnak bizonyulhatnak. Valóban meglátta új témáját benne az író, de nem az 1848–49-es szabadságharc metaforájaként, hanem a történelmi példában a kor lenyomataként: mindkét oldalon vannak hősök és becsületes emberek, de fosztogató embertelenek is – csak politikai hovatartozásuk különbözteti meg őket.
A Szeretve mind a vérpadig Ocskay Lászlója, „Rákóczi villáma”, a félelmetes hadvezérből labancokhoz átállt árulója (nem tekintve a történelmi hitelességre, annak hiányos és esetleges voltára, tévedéseire évszámokkal és családi szálakkal kapcsolatban) egészében – lobbanékony alkatával, a tivornyázás szeretetével, nehezen zabolázható szerelmi ösztöneivel, bátorságával, elismerésvágyával – romantikus cselekménybe illő figura, és ellentmondásos személyiség. Az átállása nem volt egyedi eset, ám az Európa-szerte ismert példakép jóval könnyebben vált csalódás és megvetés tárgyává.
Itt lépett közbe a regényíró – majd a brigadéros leszármazottja, Ocskói Ocskay Gusztáv, 1902-ben a Franklin Társulatnál megjelent Ocskay brigadéros igazi életrajza és a Rákóczy-kor jellemzése című könyvében tagadva a hazaárulást (ugyanebben az évben napvilágot látott Thaly könyvének regényátirata ifjabb Móricz Pál tollából, egy évvel korábban Herczeg Ferenc Ocskayról szóló történelmi színműve négy felvonásban). A regényíró Jókainak előbb idealizálnia kellett a hősét: elhallgatni rossz, eltúlozni jó tulajdonságait, nagyobbnak tüntetni föl szerepét a hadi sikerekben, s hibáinak súlyát csökkenteni; együttérzést ébreszteni még azért is, hogy őrlődik a minden áldozatra hűséges feleség és a minden gonoszra csábító, boszorkányos szerető között. Rokonszenvünk növekszik, mert látjuk lelkiismereti kérdéssé is vált hazahűségét és a botlásai ellenére kitartó ellenállását a csábításnak. Majd amikor kiderül a háromszoros árulás (a „hitvesi hűség”: felesége és családja; a „férfiúi becsület”: testvére és támogatói; a „hazafiúi kötelesség”: a haza és szabadság elárulása), jelleme és viselkedése egy pillanat alatt ellenszenvessé válik Jókai tolla nyomán, felhasználva ehhez a romantikus végletek és a túlzás mellett a szatirikus eszközöket is.
S korántsem „action gratuit” az események egymásra következése – a Rákóczi-hűséget megtestesítő Csajághy Márton már ideje korán figyelmezteti Ocskayt ingadozó alkatának veszélyeire: „Egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít, s önmagad ellenkezőjévé tesz.” Márpedig az ocskays szituációk nem nélkülözik az indulatot és szenvedélyt, a haragot és a sértést. (Az egymást érő árulásokról szóló jóslatok is elgondolkodtatóak: látva, hogy kinek mi a gyengéje, annak alapján lehet a másik oldalra állítani.) Hiába a védőangyal feleség, rossz szelleme, az inkább fantáziából teremtett „Szunyoghy Ozmonda” az alázattal és hűséggel szemben a hiú, nagyratörő önérzetet és az árulássá váló elcsábulást erősíti föl a brigadérosban.
Mindkettő a „vérpadig”, Ocskay lefejezéséig szerei őt (innen a cím). S noha Ocskay László a főszereplő, ugyanúgy a két nő tragédiája is lett a regény: a Tisza Ilonaként szerepeltetett feleségé és a csábító Ozmondáé. – Ezt a klasszikus romantikus történetbe rejtett, morális rétegzettséget és annak örök aktualitását tízévesen természetesen nem érzékeltem, így ötven év elmúltával a regény csak még izgalmasabbnak bizonyult.
A szerző irodalomtörténész