Kétlábú szárnyas ember, de nem hasonlít sem a griffhez, sem az indiai mitológia garudájához – ami sárkányszerű lény volt –, sem a magyar mitológia turuljához, pedig mindkettő koronát viselt a fején. A bájgúnár korona helyett pávatollakat hord, ezért mondják róla, hogy idegen tollakkal ékeskedik. Amikor szóvá teszik a lopott pávatollat, egy szempillantás alatt képes átváltoztatni azokat nárciszokká, és addig illegeti magát, mígnem a gúnárságát benövi a burjánzó kapcsolati háló. Így a pókokkal is igyekszik barátságot ápolni, mert a hálóban jobban érzi magát, mintha ketrecbe zárnák.
Nem rokona amúgy az egyiptomi főnixnek sem, bár kapóra jönne egy ilyen családi szál, mikor a hamvaiból kell újjászületnie. A bájgúnár egyelőre csak a tükörben születik újjá, s bármi alkalmas számára, hogy betöltse a tükör szerepét: egy kirakat és egy tócsa a zivatar után, a zavaros folyóvíz vagy egy napszemüveg. Utóbbi azért is hasznos, mert a szem a lélek tükre, így jól el tudja leplezni, hogy mi dúl a lelkében. A dúlás egyébként is jellemző rá, mert „nomen est omen”: a „dúl” betűit visszafelé olvasva, megkapjuk, hogy „lúd”.
A bájgúnár nem szereti az ilyen szójátékokat. Viszont hajlamos arra, hogy ékességei ápolása mellett az ékezetről megfeledkezzen: ilyenkor bajgúnár lesz belőle. Ezzel az ékezetvesztéssel tehát együtt jár a kontrollvesztés is. Pedig a bajgúnár szeretne mindent kontroll alatt tartani, nemcsak a szigeteken létrehozott lúdtelepeket, ahol mindenfélével teletömik a szerencsétlen jószágokat, mielőtt levágják, hanem a saját ruhatárát is. Szükséges a változatos öltözék például egy római temetésen ugyanúgy, mint egy divatfotózáson, gúnárunk pedig az ilyen eseményeket is kifejezetten szereti.
Úttörő korában Gőgös Gúnárnak hívták, s már akkor is egy címlapra került – Gedeonként. Tervei között szerepelt, hogy ha bácsiként fogják szólítani, ő lesz majd a nők fodrásza. A bájgúnár idegsokkot kap, ha valaki bácsinak szólítja, mert túlkorosnak érezheti magát, de a fodrászi karriert félig-meddig már megvalósította: szereti megtépázni a nők haját, s még inkább az önérzetét.
A bájgúnár annyiban hasonlít a vadludakra is, hogy mikor vonul, akkor éjszaka gágogni szokott – de nem az utat mutatja, hanem a kiutat kutatja. Sok tojó követi, mert a bájgúnár megígérte nekik, hogy ha ő lesz a főgúnár, minden reggel aranytojás lesz a fészekben. Ugyan nem mind arany, ami fénylik, de a bájgúnár ezt nem tudhatja, mert nemcsak a VIP-kártyája és az övcsatja, hanem még a szava is aranyból van.
Nem tévesztendő össze az egyháztanító Aranyszájú Jánossal, aki például kórházakat alapított, noha a bájgúnár látókörébe is bekerültek ezek az intézmények. Erről szóló gágogása azt tanúsítja, hogy ő és az összes tojója alapvetően pesszimista, mert soha semmi nem jó nekik. Különösen nem jó az, ami a tükröt tisztára moshatná. Most is épp gőgösen nézegeti magát az egyikben, így nem veszi észre, ha szorul a hurok. Megváltozik a hangja is, gágogás helyett már csak hápogni tud.
Magányos perceiben (mert ilyenek is vannak neki, de ebből soha nem lesz hír) a bájgúnár kénytelen beismerni, hogy egyre jobban hasonlít egy gácsérhoz. – De ne higgyenek nekem, mert ez csak kacsa!
A szerző irodalomtörténész