Két választás

Az elmúlt napokban két megrázó választást tartottak Európában. A spanyolországi Valenciában az Európai Uniót lényegében vezető Európai Néppárt olyan népünnepéllyel felérő összejövetelt rendezett, mintha a kontinens az ő áldásos tevékenységük eredményeként éppen legszebb napjait élné, és az egész világ sorban állna a virágzó fejlődés ötleteinek elleséséért. Semmit nem érzékeltek a valóságból, Európa vergődő, folyamatos lemaradásából, a kilátástalan reménytelenségből, mert önmaguk nagyságától ájuldozva évtizedek óta a közhelyek álomvilágában élnek, és megelégednek a magasztosan hangzatos frázisok puffogtatásával. Fájdalmas, de ezek a középszerű urak és hölgyek uralják a szebb napokat látott kontinenst, és éppen ez a középszerűség akadályozza őket a valódi perspektívák megalkotásában, viszont a középszerűségük arroganciája elhárít minden lendületet hozó elképzelést, éppen csak arra elegendő, hogy eltiporja a más irányt, más értelmezést ígérő gondolatokat. Csereszabatos politikusok, akik homokszobrokat emelnek maguknak, amelyeket az első kisebb szél elsöpör.

Ezért nem látják azt a forgatagot, ami egyre fenyegetőbben kerekedik, és amelyben a természet törvényei alapján rémisztő örvények is kialakulnak.

Egy ilyen örvény jelent meg az általuk szárnyalónak vélt szervezet keleti oldalán, Romániában, ahol a másik megrázó választást tartották. Meglepőről legkevésbé sem beszélhetünk, hiszen néhány hónapja a lenézett román pórnép már alaposan beintett a brüsszeli elitnek hajladozó, kevély fősodornak, amely akkor azt hitte, mindez csak rendszerhiba, és a baleset egy kis adminisztrációs trükközéssel elsimítható. A szélsőséges jelölt kiiktatása azonban egy még szélsőségesebb jelölt előtt nyitotta meg az utat. Magától értetődő, hogy így történt, hiszen a rendszer tapodtat sem változott, és a velejükig lejáratódott politikusok láthatóan semmit nem értettek meg a korábbi szavazás tanulságából, helyette úgy tettek, mint a valenciaiak: beérték hangzatos, üres locsogással. Arról persze nem vagyok meggyőződve, hogy több évtizednyi önfényezést követően néhány hónap alatt megnyerhették volna a kiábrándult tömegeket, de az biztos, hogy bátortalan lépést sem tettek ennek érdekében.

A román jelenség korántsem egyedülálló; a fősodratú politikai komédiából kiábrándulók választották meg Amerikában Donald Trumpot, Olaszországban Giorgia Melonit, vitték sikerre Geert Wilders holland Szabadságpártját, sorakoztak fel Franciaországban a Nemzeti Tömörülés, Németországban az AfD, Ausztriában a Szabadságpárt mögé. Romániában – sőt a magasztos nyugati demokráciát vendégmunkásként „élvező” körében még inkább – ugyanazok az elégedetlen románok szavaztak George Simionra, akinek szűklátókörű soviniszta gondolkodása fényévekre áll az említett európai politikusoktól, ám éppúgy az alternatívát keresők bizalma repteti. Romániának reménysugárból is ilyen jutott.