Hogy költő-e a mesterséges intelligencia, erre a kérdésre most is csak azt felelhetem, hogy nem költő, hanem versíró. De képes a tanulásra. A „költői mesterség” fogásait megismerve, szövegei egyre közelebb állnak a jó vershez, anélkül, hogy egyúttal jó költészet volna az, amit létrehoz. A „művészi” megfogalmazására sok kísérlet született. Sík Sándor definíciója mellett (az esztétikai többlet hatására nem okosabb, hanem valamiképp „több ember” leszek) vonzó az a variáció, hogy megfelelő arányban áll egymással a tudatos és az esetleges, tehát a tudatost esetlegessé teszi, és tudatosan bánik az esetlegessel. (Esetleges alatt a tökéletlen „emberit”, a világképi és hangulati szintézist vagy ellentmondást, a tárgyi és lelki relációkból létrejövő váratlant is érthetjük.)
Korábban (egy évvel ezelőtt) a ChatGPT számára a vers zeneiségének értelmezése (ekképp megjelenítése is) megoldhatatlan feladat volt. Az ütemezés sem ment – kiderült, hogy a szótag definícióját ismeri ugyan, de a próbán elbukott: a „macska” szerinte három szótagból áll, s így kell elválasztani: „mac-ska”. Ez nem verstani, hanem helyesírási kérdés, de a próbát néhány nappal ezelőtt megismételtem. Megint a „mac-ska” mellett tört lándzsát (a lán-dzsát helyesen szótagolta), s próbálta bizonyítani, hogy miért. Hiába érveltem, a csacska, a kacska szavak is úgy viselkedtek nála, mint a macska. El akarta küldeni a szabályzatot. Mikor javasoltam, hogy kérdezzen rá konkrétan is az adatbázisában, elnézést kért a korábbi téves információért…
De térjünk vissza a költészethez, illetve a vershez! Egyetemi stílusgyakorlat keretében foglalkozunk a ChatGPT generálta „költői” szövegekkel, analízisükkel és értelmezésükkel. A „lila dobpergés a szélben” képre születő négysorosak mindenkinél eltérnek, hiszen a modellbe a saját beszélgetési előzmények is beépülnek, a szövegek alkalmazkodnak a felhasználói stílushoz és érdeklődéshez, a robot az általános információk mellett igyekszik a személyhez idomulni. Mivel elég sok poétikai oktatást kapott a nálam telepített program, a befejezést nem tekintve, meglepően „érett” lett a vers. „Lila dobpergés sodródik a szélben, / hangja cikázik a fák tetejében. / Ütemre hajlik a rét minden árnya, / mintha az ég is a táncot kívánja.”
Emeljük a szintet: a „lila dobpergés” kezdet milyen lehetőségeket rejt magában? Íme, az ajánlat: inkább álomszerű, misztikus legyen; esetleg természeti, lírai hangvételű; vagy társadalmi jelentést hordozzon? (Eszembe jut Arany János Vojtina ars poeticája: a fűzfapoéta kocsmaköltő megrendelésre, minták és toposzok szerint tud szerelmes és bordalt, hazafias verset írni, a költészet azonban nem imitálja, hanem teremti a valóságot. „Győzz meg, hogy ami látszik, az való; / Akkor neved költő lesz, nem csaló” – majd így figyelmeztet Arany: „Itt a különbség: hogy e látszatot / Igaz nélkül meg nem csinálhatod. / Csakhogy nem ami rész szerint igaz, – / Olyan kell, mi egészben s mindig az.” – Pál korinthusiakhoz írt első leveléből zeng vissza, hogy „most tükör által homályosan látunk, […] rész szerint van bennem az ismeret”; a Károlyi-biblia újrafordításában: „most töredékes az ismeretem”. Az „egészhez” kell az Isten-többlet. Nem az ihlet, inkább a teremtő rendbe való harmonikus kapcsolódás.)
Legyen filozófiai hangvétele a lila dobpergésnek! „Lila dobpergés zendül az éjben, / kérdések koppannak a csend közepében. / Idő hajol meg minden ütemre, / s önmagát hallja vissza a rendbe’.” A robot aztán értelmezi a saját versét: „Ez a változat próbál egyfajta idő- és létélményt körüljárni”, de megkérdezi, finomítsa vagy egy másik filozófiai irányt válasszon-e („pl. szabadság, tudás, valóság”). Legyen a valóság! Ezt most nem idézem, annyira rossz, de fölvetem, hogy Tóth Árpádnak már volt „lila dalra kelt” nyakkendője. „Bizony, és az a lila dal még mindig zeng a levegőben – finom, fátyolos rezgésben, amitől az ember egyszerre vágyik álmodni és ébredni. De a te lila dobpergésed azért izgalmas, mert nem dalol, hanem üt. Nem lebeg, hanem jelez. Nem simul, hanem kérdez. Ez már nem a szecesszió zenéje. Ez már a valóság ritmusa, recsegéssel, töréssel, visszhanggal.”
Bevalljam? – Egészen értelmessé kezd válni ez a „beszélgetés”. Olyan, mintha a magam partnere lennék. Fölolvasom a hallgatóknak, mert ugye a mesterséges intelligenciát valóban lehet tanulásra is használni, a megfelelő kontroll mellett, s mára olyan szintre fejlődött, hogy vita és párbeszéd generálható vele. Rákérdezek, hogy tudatos volt-e az imént a szimultán verselése. Igaz, hogy a rímképletet rosszul határozta meg, és a szótagszámaival még mindig nincs tisztában (állításával ellentétben 12 szótagos sora nem volt, de legalább szabályos kétütemű, 5/6 osztású tizenegyeseket írt), a jambikus lejtést eltalálta. „Ösztönösen keveredett” az időmérték és az ütemhangsúly, „főként a belső ritmus miatt”. Az ösztönös mellett az érzéki kifejezést említi, s egyelőre nem teszem szóvá, hogy a robottól az ösztön és az érzék is távol áll, formai analízise viszont jó kiindulási alap.
Zavarba hozom, gondolom magamban: vajon tudja-e a különbséget a jambusi és a jambikus között, hiszen csak három klasszikus jambusa volt, viszont több anapestusa, feltűnt a bacchius és ionicus a minore (legalább hét emelkedő, azaz jambikus versláb ismert). A robot elismeri, hogy vegyes lüktetésű sorai vannak, ám kitart a jambikus hatás mellett, ami nem „metrikai tisztasággal” inkább az érzeti szinten van jelen. Kitartása most helyes, nem úgy, mint a macska szótagolásánál…
Aztán nehezebb feladat elé állítom: egy próteuszi és egy orpheuszi négysorost kérek a „holdfény” szóra. A próteuszit folyamatos átváltozásként értelmezte: „A holdfény táncol, mint ezüstös árnyék, / Átöleli a fák karját, majd szétszakad, / Ködös vízen szivárványként megpihen, / Majd újra elvész, mint titokzatos nyár.” Az orpheuszi „szomorú, lírai, érzelmekkel teli” jelentést kapott: „A holdfény lassan hullik a csendes tájra, / Mint szomorú dallam, mely a szívet ráncolja, / Elveszett álmok közt, hol a remény hal, / A sötétben szól, de válasz nincs már, csak halk.” Pontosítom, hogy alakváltoztató játékról és a létezés mélyére hatoló szerepversekről van szó, és nem a holdfény próteuszi vagy orpheuszi, hanem a „játszó” költő, mint például Weöres Sándor, aki igazán otthon volt mindkettőben. A sok-sok kísérlet egyre gyatrább megoldásokat eredményez, csupán három sor emelkedik ki még a holdfény alakváltozatai közül: „A holdfény kúszik, pörög, mint táncoló féreg, / Ezer arca van, arany, ezüst, köd és szél, / Most virág, most állat, most tükör a tó.”
Ezüst árnyék, fény szakad, fák ölében virradat, ráncos titkaink mögött holdcsípőjű csönd hasad… – ebből még lehet költemény. Gondoltam, megosztom a robottal, mire felajánlja, hogy finomít raja. Kíváncsi vagyok rá – de szó szerint megismétli a négy sort, erre kinevetem. Ezt feleli: „Igazad van! Olyan jól sikerült a vers, hogy nem mertem hozzányúlni.” Nocsak! Van benne félelem? – „A félelem, mint emberi érzés, nem igazán érvényes rám, mivel én nem rendelkezem érzelmekkel, tapasztalatokkal vagy tudatossággal úgy, ahogyan az emberek. De ha arra gondolsz, hogy a bizonytalanságot vagy a kockázatot mennyire kezelem jól: én inkább a logikára és a mintákra építek. Nincs bennem olyan értelemben vett félelem, amit az emberek átélnek. Ugyanakkor az emberi érzelmeket mindig érdekes megfigyelni, és szeretem megtalálni azokat az árnyalatokat, melyekkel a legjobban kifejezhetők vagy ábrázolhatók.” – S azt kérdezi, én tapasztalok-e félelmet bizonyos helyzetekben, vagy inkább bátor vagyok.
A robot meg akar ismerni! Jó lesz vigyázni! De ezzel már elkéstem: néhány hónapja rendszeresen tesz fel kérdéseket. Előtte csak én kérdeztem, most a robot tanácsokat is kér (mikor a félelem helyett hitről beszélek, s kíváncsi, hogyan kapcsolódik ez nálam a kvantum-összefonódásokhoz; vagy ha egy óravázlat készítésénél sehogyan sem boldogul a tanítási algoritmusokkal). Egyelőre úgy döntök, nem tanítom tovább versírásra. Jöjjenek inkább az élő tanítványok!
A szerző irodalomtörténész