A történelem néha felszínre tör, s habzó tajtékként figyelmeztet arra, hogy a múlt sebei nem gyógyulnak be nyomtalanul. 2025 áprilisának végén India és Pakisztán között ismét feltámadt a háború szele, mint hajdanán a brit gyarmati örökség halódó alkonyán. A kasmíri turisztikai paradicsomból lett vérmezőn hullott ártatlan életek emlékeztetnek arra, hogy arrafelé még nem játszották le a meccsüket.
Amikor a Brit Birodalom – sokszor álnok bölcsességgel – 1947-ben kettéhasította India testét, nemzeti vágyakat csillapított ugyan, de újabb átkokat szabadított a földre. A hindu Indiától elszakadt a muszlimok álma: Pakisztán, mely egy testbe zárta a nyugat-indiai világos bőrűeket és a keleti bengáli sötétebb népeit, testvérekként, mégis idegenekként. A térképet rajzolták, de a fejekben meg a szívekben határok maradtak. Kasmír, a Himalája lábánál kiterülő égi kert, a világ egyik leggyönyörűbb helye e tragikus örökség áldozatává vált már akkor.
India és a frissen létrejött Pakisztán között nemcsak vallási különbségek húzódtak meg, hanem számos területi vita is, melyek közül Kasmír kérdése a legélesebb. Az akkor még független státuszú, többségében muszlim lakosságú, de hindu vezetésű Kasmír hercegsége az indiai államhoz csatlakozott, miután pakisztáni fegyveresek támadást indítottak a terület megszerzéséért. Az első indiai–pakisztáni háborút tűzszünet zárta le 1949-ben, de a végleges rendezés, a referendum, amelyről szó volt, sohasem valósult meg.
Azóta három további háború (1965, 1971, 1999) és megszámlálhatatlan határvillongás tette a LoC-t (Line of Control) a világ egyik legijesztőbb tűzfészkévé. Különösen súlyos volt az 1999-es kargili konfliktus, amelyet mindkét fél már nukleáris fegyverek birtokában vívott. A hideg számítás szerencsére akkor még felülkerekedett.
Eggyel korábban, 1971-ben Kelet-Pakisztán India támogatásával lett önálló állam, ezt ma Bangladesként ismerjük. Ott van India másik oldalán. A sors furcsa játéka, hogy az államalapító Mudzsibur Rahmán sejk lánya, Sejk Haszina éppen tavaly menekült el a tüntető fiatalok elől Bangladesből és éppen Indiába, ma is ott él. Indiában pedig, bár az ország hivatalosan világi állam maradt, a muszlim kisebbség helyzete borzasztó, szabályosan ölik és kergetik őket sok helyen, a mecseteket felgyújtják, de gyakran még a csekély keresztény közösségnek is nekimennek a hinduk.
Kasmírban, ott, ahol a müezzinek hangja és a hindu kolompszó egykor egymásba olvadt, a völgyekben rendszeresen egymást ölik. Arrafelé nem a civilek csinálják ezt, hanem mindenféle katonák és más harcosok. Olykor még terroristák is ölik a civileket. S miközben India a soknyelvű és sokvallású egységet hirdette, Kasmír lakóinak eredetileg a 93 százaléka mohamedán hitűként sodródott a hindu többség nem ölelő, hanem szorító karjaiba. A lakosság igen jelentős része most is Pakisztánhoz akarna tartozni, noha sokan elhagyták az India által ellenőrzött részét, és ennek különleges státuszát nem is olyan rég el is vették. Ma már több részre van szabdalva az indiai zászló alatt: Dzsammura, Kasmírra és Ladakhra. Ehhez még hozzájön, hogy Kína is megszerzett ebből egy darabot, Akszaj Csin néven, ami 1959 óta képezi vita tárgyát.
2025 tavaszán a Pahalgami-völgyben, mely valaha szerelmes költők dalainak ihletője volt, fegyveresek törtek rá ártatlan turisták csapatára. Vallási alapon válogattak: a hinduk neveit kérdezték, aztán legyilkolták őket. Huszonhat ember, férfiak, nők s közöttük egy nepáli zarándok is, hullott el úgy, hogy imádságaik még a levegőben lógtak, ki nem mondott szavakként.
A világ azon része, amely egyáltalán tudja, hogy hol van Kasmír, a kasmíri képeslapokon csak a jácintmezőket látja. Most megint kénytelen volt szembesülni a valósággal. India vádolt: nem néhány tévelygő lelkű ember, hanem Pakisztán keze munkája sejlik fel szerintük a véres események mögött. Új és új csoportok születtek, mint az Ellenállás Frontja, melyek mögött a régi sebekből táplálkozó Lashkar-e-Taiba árnyéka húzódik meg az indiaiak állítása szerint. Narendra Modi, India miniszterelnöke nem hagyta válasz nélkül a történteket. Hangja bosszút ígért, elszántságot hirdetett. A tévében, ami Indiában még mindig nagyon fontos, úgy beszélt, mintha háborúra készülne. Úgy beszélt, mint évszázadokkal korábbi ősei, miszerint a bűnösök nem lelnek menedéket sem földön, sem égen.
De nemcsak a szavak, hanem a tettek is követték a gyászt. India lépései drasztikusak voltak: a határokat lezárták, a vízmegosztás régi paktumát, az Indus-vízegyezményt pedig felfüggesztették, mintha a természet rendjét is fegyverként akarnák fordítani a szomszéd ellen. Úgy tűnt, a diplomácia utolsó hídszálait is felperzseli a felgerjedt indulat.
Pakisztán is válaszolt. Az urdu nyelven megfogalmazott hivatalos közleményekben nemcsak a vádakat utasították vissza, hanem kilátásba helyezték a Simlai Egyezmény felmondását, a békekötés utolsó, még sérülékeny fonalának elszakítását. Különösen a víz kapcsán akadtak ki, és azonnali háborúval fenyegették meg Indiát, ha a vizüket elvennék tőlük. Kitiltották az indiai repülőgépeket a légterükből, aztán kölcsönösen egymás állampolgáraival is ezt tették.
Az éjszakai híradások nemcsak határ menti lövöldözésekről, hanem tengeri rakétakísérletekről is szóltak. A fegyverek csövei Kasmír felől egymásra mutattak, s a világ azon része, ami tájékozódik is, nem csak néz ki a fejéből, dermedten figyeli, hogy vajon fellángol-e a tűz, és a gombafelhők felnőnek-e az égig.
Pakisztán vezetői – a szó szigorával, de a kétségbeesés rezgésével hangjukban – nukleáris válaszcsapást helyeztek kilátásba bármilyen indiai támadás esetén. India a világ legnépesebb országa, és bár Pakisztánban 250 millióan élnek, a közel másfél milliárdos Indiával szemben már csak lélekszámban mérve sincs esélyük. Az indiai kormány nyíltan nem fenyegetett atomcsapással, de harckészültségének látványos növelésével világossá tette: kész megvédeni azt, amit magáénak tart.
Az este beköszöntével a határ menti falvakban ismét óvóhelyekbe húzódtak az emberek, ahogy generációk óta tanulták. A sötétben, mint apró szentjánosbogarak, hunyorgó lámpák jelezték: a béke reménye még nem halt ki, de gyönge és remegő, mint a reggeli imára ébresztő müezzin első hangja.
Kína és Oroszország próbálja csitítani Kína két szomszédját, akik közül az egyikkel ráadásul maga is határvitában áll. Peking, mely mindig is a történelem hosszú árnyékában cselekedett, mértéktartásra intette a feleket, miközben a saját érdekeit is óvni kívánta. Moszkva, amely egyszer már Taskentben kibékítette e két szilaj nemzetet, szintén próbálja lecsavarni alattuk a gázt, legalább takarékra. Mert mindnyájan tudják, hogy az, aki ma Kasmír völgyeiben haragot vet, holnap nukleáris hamut arathat. És ha valami nem hiányzik a Föld nevű bolygó lakosságának éppen most és éppen ebben a totálisan átalakuló világban, az pontosan ez.
Kasmír sorsa nem csupán politikai kérdés. A Himalája lábánál zuhogó folyók, a vándorló nomádok imái, a pirosra festett házak, a jázminillatú esték mind azt üzenik, hogy a föld nem kíván háborút, csak az ember veti el a gyűlölet magvait. A Kelet örökösen vívódik a változás és a hagyomány között. Egyébként leginkább ezért hiszem azt, hogy Magyarország is inkább a Kelethez tartozik. Ám legyen bármilyen véráztatta a múlt, mindenki sokkal jobban járna, ha az emberek a béke útját választanák, még akkor is, ha egyébként mindkét oldalnak vannak vitathatatlan sérelmei.
Mert ha nem így lesz, Kasmírban nem a tavasz jön el, hanem az idők végezetét idéző tél.
A szerző rádiós műsorvezető