A szeretetről – napjainkban

Nem akarok sem a pápák, sem más vallásos gondolkodók filozófiájában elmélyülni, mindenesetre azt állítom, hogy mi, emberek, még a legbűnösebb bűnöző is talán, egész életünk során folyton szeretetre vágyunk. Köteteket írtak már neves szerzők is a szeretetről, prózában, versben, a minap pedig, a pápabúcsúztató napokban vallási kiválóságok említették számtalanszor ezt a szép szót. Amelyről már egészen ifjú korunkban, a miséken és az istentiszteleteken is megtanultuk, s kívülről fújtuk Pál apostol 1. leveléből megtanulva a szó értelmét, miszerint a szeretet türelmes, jóságos, sosem féltékeny, szerény és tapintatos, továbbá a rosszat nem rója fel, nem örül a gonoszságnak, örömét meg az igazság győzelmében leli. Ugyanakkor azt is tanították, hogy a szeretet nem keresi a maga javát, s nem gerjed haragra, valamint a szeretetben nincsen félelem sem.

Nem óhajtottam bibliaórát tartani a tisztelt olvasónak, önvallomásról sem lesz szó, de mint vastagnyakú kálvinistának, azaz debreceni reformátusnak, mindig is – jószerével máig – gondot okoz, hogy a szent emberek kijelentései közül hogyan fogadhatom el azt például, hogy a szeretet a rosszat nem rója fel? Avagy Pál azon mondását, hogy a szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, s mindent elvisel? Nos, most bújik ki a szög a zsákból! A „vastagnyakú kálvinistaságom” lényegében itt mond csődöt, mert bizony homályosan értem ugyan, de mégis, máig nehezen állom meg, hogy ne rójam fel a szerintem rosszat, még ha Pál apostol mondja is, miként azt is nehéz megemésztenem, hogy a szeretet nem gerjed haragra, s a szeretetben nincsen félelem. Elhinnem nem nehéz eme kiváló emberek gondolatait és elméleteit, csak éppen a mindennapi életbe nem sikerül mindig beépítenem a mondások, megfogalmazások igazát, s megbirkóznom velük, pontosabban megfelelnem igazságuknak. Szégyellem is egy kicsit ezt, mert azt jelenti, hogy az elmélettel könnyebb megbirkózni, mint a mindennapi gyakorlattal. Nem viccelek, ezt komolyan mondom, mi több, tényleg szégyellem is, hiszen naponta háborodom fel a rossz és igazságtalan hírek hallatán, amelyek amúgy cseppet sem a szeretetről szólnak.

Szóval a vallásfilozófiát illetően bőven vannak még megoldatlan feladatai, tanulnivalói az embernek. Kivált, amikor egyetlen nap „termékéből”, hordalékából idézve azt kell – nem kell, de azért olvasom – az újságokból megtudnom, hogy újdonsült, magát politikusnak nevező emberünk a pápa temetésén lesifotókat készített a miniszterelnökről és annak feleségéről. Gondolom, szeretetből tette ezt. Mint ahogy azt is, amit manapság terjeszt, miszerint a miniszterelnök rokonsága állampolgárságot kért bizonyos arab országokban. Nem teszi boldogabbá az embert az a hír sem, hogy egy notórius „hídlezáró” – nyilván ő is szeretetből – rendre összevissza hazudik, itt-ott tüntetget, a parlamenti ülésekre nem szeret járni, de azért képviselő. Nehéz ilyenkor szeretetről beszélni, mint ahogy akkor sem könnyű türelmesnek lenni, amikor immár régóta azt kell tapasztalnunk, hogy jogrendszerünk eltűri a viccpártokat. Esetünkben a Kétfarkú Kutyákat. Magyarán azt, hogy bárki is viccet csináljon egy ország – egy nem túl könnyű életű és történelmű ország – politikai életéből. Nehéz megtenni azt, hogy ilyen esetekben az emberben szeretet legyen, s ne gerjedjen haragra. De menjünk tovább! Jóságosnak és tapintatosnak sem könnyű lenni, amikor azt olvassuk, hogy elferdült korunkban ünneplő tömegekbe hajtanak bele teherautókkal – szinte már napi rendszerességgel – ilyen-olyan terrorista hajlamú emberek. A minap éppen Vancouverben. Családok életét téve tönkre. Őket lehet szeretni? S szinte naponta szaporodnak a terrorcselekmények.

Szeretet, türelem, jóság, szerénység, tapintat – eltűnőben. Gonoszság – szinte mindennap. Van még hová fejlődnünk, igencsak érni kell még ahhoz, hogy Szent Pál gondolatait a mindennapi valóságban is alkalmazzuk, megvalósítsuk.

Hogy a szeretetben való hit bolydult e meg vagy valami más, azt nem tudom. Nem könnyű meglelni a hiteles választ erre. Közösen kellene megkeresnünk. Azt viszont tudom, hogy békévé oldani a háborúságot, a próféták, s más gondolkodók valódi bölcsességeit megfontolni nehéz feladat. Ráadásul nem is lehet parancsba adni. Látjuk, tapasztaljuk ezt napjainkban is. Az legalább jó hír, hogy az olvasni szerető, költőket, írókat, egyházi embereket, s más gondolkodókat nagyra tartó magyar embereknek bőven van miből táplálkozniuk. Óriási a világ irodalmi, filozófiai termése. A magyaroké is!

Ám most visszamegyünk Rómába, ahol az időszámítás, azaz Krisztus előtt 4. körül megszületett Seneca, a sztoikus filozófus, drámaíró és államférfi. Őtőle idézek: „Ébredj, szerencsétlen, mikor fogsz már szeretni? Ó, mennyi drága időt vesztegetsz a rosszra! Mennyivel jobb lett volna barátokat szerezni, ellenségeidet megengesztelni, államügyekben serénykedni, házi ügyeidet intézni – semmint azt nézni egyre, hogyan árthatnál valakinek, hogyan tehetnél kárt becsületében, vagyonában, testi épségében.” Okos mondatok, egy filozófus államférfitől ilyesmire számít az ember. Tehát békére és szeretetre régóta áhítozik már az ember. S már csak egy kérdésre várnánk választ. Ez így szól: vajon késő lesz-e már, amikor azt mondjuk magunknak, miért hagytuk, hogy így legyen?

A szerző újságíró