Dippold Pál

Vélemény és vita

Baltársak

álláspont

A Momentum nevű magyar törpepárt egyik hérosza, a lépten-nyomon lila füstgyertyát lóbáló Bedő Dávid felháborodottan minősítette a velük szembeni „példátlan rendőri brutalitást”.

A derék fiatalemberből ezt az váltotta ki, hogy miután néhány tucat hívével együtt, na, legyen még ugyanennyi őket bámuló katasztrófaturista, sokadszorra is elfoglalták a Szabadság hidat. Mindezt természetesen jogellenesen, mindenféle tüntetési engedély nélkül. Ez nem szokatlan tőlük, ők ilyen hivatásos ellenállóknak gondolják magukat. A lila párt is a magyar rendezésű olimpia megfúrásának köszönheti jelenlétét a politikában. A furmányos nolimpia jelszó alatt meghirdetett aláírásgyűjtő mozgalom sikerrel akadályozta meg néhány évvel ezelőtt azt, hogy Budapest egyáltalán jelöltethesse magát egy valamikori olimpia megrendezésére.

Állt tehát ez a derék Bedő a híd közepén, a rendőrök őt is, mint társait kicipelték ülő helyzetű tiltakozó akciójukból. Egyenként, a különösebben nem is kapálózó, inkább a ruhájukat megvédendő, testüket megfeszítve úsztak ezek a momentumos álforradalmárok a rendőrkezekben. Az akciónak ez a része meglehetősen komikus látványt nyújtott. Közben azért, hogy a fiatalos jókedv se maradjon ki az előadásból, a momentumos zenefelelősök mulatós zenét üvölttettek bele a rendőrök arcába. Néhányan táncoltak is.

A maga egyszerűségében igen látványos volt a Bedő pártfőemberrel szemben foganatosított rendőri intézkedés. Egy kedves arcú hatósági hölgy jegyezte fel a kuncsaftját körbefogó kollégáitól átvett igazolványokból az adatait. Néhány kívülről udvariasnak látott kérdést is intéztek a rendőrgyűrűben álló Bedőhöz. Békés, mondhatni egy zajos hídfoglalás után akár szokatlannak is minősíthető eseménysor volt ez. Némi izgalmat csak az hozhatott, hogy Bedő államférfi – ezt a szót nyilván a korábban magáról így nyilatkozó Gelencsér párttársától vehette át a híd közepén guggolva – eléggé idegesnek tűnt. Öt másodpercenként igazgatta a frizuráját vagy a szemüvegét, trikója hóna alatt egyre nagyobbá vált az izzadságfolt. A járdán toporgó forradalmár mindezekkel együtt elszántan nézett el a rendőrök feje fölött, tekintete a távolba révedt, ahol ott állt maga a végtelen szabadság, akinek a kezében természetesen lila füstgyertya pattogott az unalmas fáklya helyett.

Bedő az események után írásban is értékelte a történteket. A példátlan rendőri brutalitást az a nehezen ellenőrizhető történet fémjelezte, mi szerint egy bottal járó momentumos párttársát a rendőrök fellökték, és a földre esett szemüvegét a Dunába rúgták. Ez ugyan nem igazolható, de jól hangzik. Továbbá azt is belefogalmazza a nagyközönség szemébe, hogy „az erőszakos beavatkozás közben a rendőrök egy része szitkozódott, vagy épp nevetett a tüntetőkön, egyikük fogyatékosnak nevezte a gyülekezési szabadságunkért tüntetőket”.

A lánglelkű hídfoglalók sajátos módon értelmezik a rendőri akciót. A nyugodt, udvarias, minden idióta provokációt elviselő rendőrök kifogástalan munkát végeztek. Tizenkilenc évvel korábban, 2006-ban, a hídfoglalásnál azért jelentősen nagyobb tömegeket megmozgató békés október 23-i ünnepség után másféle rendőrökkel találkozhattunk. Akkor kíméletlenül kardlapoztak, gumibotoztak, könnygázoztak és lőtték ki a szemeket, igen sok megemlékezőt vágtak be mindezek után a rabszállító autókba, és zártak be börtönbe.

Na, az volt a brutális rendőri akciósorozat. Amit amúgy Bedő Dávid – aki abban az időben tizennégy éves kamaszként figyelhette az eseményeket – nem igazán tudni, hova is rak abban a szélsőbaloldali momentumos agyában. Mert hát a valódi, a véres, ha úgy tetszik brutális erőszakot az ő és pártja baltársi képviselik. Akikkel a Momentum a közelmúlt választásain szorosan együttműködött. Ennek az összefogásnak köszönhető például, hogy Bedő Dávid és törpepártja néhány tagja a parlamentben páváskodhat.

A szerző író