Erzsébet körút 44-46.

Ülök abban a lakásban, ahonnan a lelke és a teste eltávozott. Ülök az Erzsébet körút 44-46. számú ház egyik második emeleti otthonában, amely része volt a földi utazás végállomásának. Már semmi sem emlékeztet Jókai Mórra, csak a folyosón három tábla és a sarokház külső oldalfalán egy dombormű, amelyhez fel kell emelni a fejet. De a fővárosi embernek ma ez a legnehezebb: fölfelé nézni, kiegyenesedni, messzire látni, visszanézni. A hajdani lakásban jó volna egyedül maradni. Csak ülni, ülni órákon át, ábrándozni, az író hőseivel társalogni, s aztán őt magát is faggatni. Egyebek mellett arról a napról, amelyikhez – kimondva-kimondatlanul – egész életében visszavágyott. Március 15. bódulatáról beszélni, Petőfi Sándorral az oldalán. Miért, hogy mégis csak árnyékképek jönnek elő? Jókai Mór születésének kétszázadik emlékéve teszi. Azt a sarkot keresem, ahol lehunyta a szemét. Baumgarten Károly egykori bérpalotájának hosszú, Erzsébet körúti frontja és a Dob utcába forduló része volt az övék. Hatalmas, egybenyitható szobák, már-már termek, amelyet négy lakásra szabdaltak szét később.

„Virággal telehintett hófehér ágyon pihent a nagy halott, amíg ravatalra nem tették – írta a Budapesti Hírlap 1904. május 7-én. – Az arca, szakálla fehér, fehér, magas, szép homloka is, amelyre most már paróka nem borul. Fehér lepel takarta a halott költőt, a lepel teleszórva virággal. (…) A szoba, amelyben Jókai halottas ágya van, kétablakos, az ablakai a Dob utcára szolgálnak. Az ablakokkal szemben, a fal mellett áll az egyszerű diófa ágy, mellette éjjeliszekrény, ennek egy márványlapján Jókai özvegyének a fényképe. A bútor az angol bőrgarnitúra és két szekrény.” Vajon az idős asszony, aki ottlétemkor a Dob utcai szárnyban lakott, társalgott-e néha álmaiban Jókaival? S aztán ahogy kinézek a nagy forgalmú körútra, látni vélem a hatalmas tömeget, amely összeverődött az író lakása előtt. A szemközti házakon fekete gyászlobogók. A részvét és a döbbenet órái. Magyarok, akik egymásra találtak a szomorúságban. Születésének századik évfordulóján az írótárs, Móra Ferenc emlékezett rá szépséges szép szavakkal. A betegágynál Korányi Frigyes belgyógyászprofesszor még vigasztalta, hogy minden jóra fog fordulni, mire az író így szólt: „Igen, jobban érzem magamat. De most aludni fogok.” Ezek voltak az utolsó szavai. Úgyszólván haldoklás nélkül, pillanatok alatt halt meg, amikor bekövetkezett a szívbénulás. Előtte még eszméletén volt, s nem panaszkodott fájdalomról. És ezután, eszméletével együtt vesztette el életét is. Nem is halt meg, csak átsiklott, átringott a túlvilágra.

Állok Jókai egykori dolgozószobájában, és a fényképek alapján próbálom rekonstruálni az 1904-es berendezést. Gyönyörű bútorok mindenütt. A falak mentén három művészi faragású, hatalmas könyvszekrény. A fővárostól kapta őket. A széles, nagy íróasztalon, amelyen Jókai annyi halhatatlan művet alkotott, sok apróság és művészi csecsebecse között egy állóóra és Jókai feleségének az arcképe. Egy szögletben csillagvizsgáló apparátus. Az egyik könyvszekrény előtt, közel az íróasztalhoz hatalmas, öblös bőrdívány, amelyen az író sokszor pihenhetett. Pálmalomb alatt néhai Rudolf trónörökös szobra. Tárgyak, ahol az író élete végén lakott. Az idő azonban mindent betemetett. A fantázia persze mozdul. S amióta egy jó barát közölte a háziakkal, hogy Jókai valamikori lakásában élnek, az ajtó nyikorgásakor így kiáltanak fel: „Jókai szelleme!” És valóban, a genius loci megérint engem is. Lelki szemeimmel látom, hogy Berzeviczy Albert kultuszminiszter jelenik meg, és közli az özveggyel: Jókai Mórt a nemzet halottjának tekintik, és felhatalmazását kéri, hogy a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozhassák fel. Czigány Dezső festőművész öccse mesélte nekem, hogy ők, mint gyerekek, ott futkároztak az író körül az utcán, de akkor már Jókai csak csoszogott, és pecsétes volt a kabátja. A kék szeme azonban ragyogott. „Nincs magyar író, aki ne volna neki adósa és tanítványa” – írta Kosztolányi.

Elbúcsúzom az Erzsébet körút 44-46. számú háztól. A képzelet szüli azt is, hogy Csóka Józsi szegődik mellém, akinek a huszonnégy tagú bandája játszotta el a temetésen a cigányok gyászdalát: „Kitették a holttestet az utcára…” „Mi volt az író kedvenc nótája?” – kérdem. „Jaj de fényes csillag ragyog az égen” – mondja.

A szerző újságíró