Az élet

A zsibárusok világa lenne valóban az élet? Harsány vásár, melynek vége nincsen? Ady Endre látta így, s látom én is, igen, de most, hogy beteg voltam, s vagyok is még, biztosan, dühösen lázadok e tétel ellen. Hogy valóban semmi nincsen, minek ne volna ára, s ne dobnák fel a zsibvásárra. Van egy nézőpont, van egy állapot, egy hely, ahonnan leplezetlenül látszik a kufárkodás, az üzlet és a haszon, legyen szó a legszebb és legfélelmetesebb érzésekről is. Hogy árulják a halált, Istenem! Nemcsak a frontokon, felperzselt városokban, lebombázott kórházakban, de a beteg, magányos, megfáradt emberek hiszékenységét kihasználva kufár alkukkal is. Hogy árulják a portékát, megvehető a kincs, tán még az örök élet is! Nem a hitről beszélek, hanem éppen a hazug hitetésről, amely ellepte a világot. Hitegetnek, hogy a háborút háborúval kell lezárni, ahhoz rengeteg fegyver kell, ahhoz rengeteg pénz, s mindez a mi érdekünkben, bizony. És azt gondolják, mi elhisszük, megyünk a zsibvásárra, nyújtjuk a kis pénzünket, lelkesedünk a jelszóért, hogy milyen jó ötlet újra felfegyverezni Európát, micsoda briliáns ötlet! Hogy árulják a halálportékát a luxusirodáikban pöffeszkedő gazemberek! Bombázót, rakétát, torpedót. Telerakják a raktárakat, s aztán el is küldik a bombázókat, el is indítják a rakétákat, a torpedókat. Akár csökkentett áron is, de haszonnal! Haszon lesz, biztosan.

De hát mi még itt vagyunk! Akik tudjuk, mire megy ki a játék, láttuk a huszadik században, és szép dalokkal, szerelemmel, daccal, gyerekekkel nemet mondtunk. Igaz, mindenkit soha nem tudtunk meggyőzni, de a hitünk, az eszményeink voltak olyan erősek, hogy nem bocsátottuk őket vásárra. Kínáltak érte pedig sokat, s ha látták, hogy nem lesz üzlet, osztották a pofonokat. De mégse lett üzlet. Nem dőltünk be az üzérkedésnek. Barátságokat szét tudtak szakítani, hevüléseket le tudtak hűteni, szeretőket el tudtak idegeníteni, még a rajongást is el-elgáncsolták. A hírnév, dicsőség sokakat elcsábított, pedig ezek nem igazi kincsek. Legfeljebb kupeckodás. Micsoda bolondság lenne az igazi értékeinket olcsón odaadni, de akár drágán is a licit után. Megérte dobra verni a békét, hazát, családot? A szívünket, a lelkünket? A szabadságot? Valami csillogó gyöngyért hagyni magunkat végképp kifosztani. Hatalomért, ilyesmiért. De hát micsoda hatalom az, amelyet valaki megvett nekünk? A hatalom az övé, a pénzeszsák úré, a bolond meg csak jár-kél a díszes termekben, s azt sem tudja, mit beszél, mit mondhat, mit gondolhat. Ha maradt benne még csöppnyi emberi érzés, zokog csendesen, de ez is lehet, hogy a könnyei festékkel rajzoltak, megvették már azokat is. Színjáték.

A kísértés hatalmas, ma már bolondnak mondják azt is, aki ellenáll, azt is, aki megtéved. Ezernyi hatás éri az embert, fülébe súgják: bármi lehetsz, kísérhet a dicsőség, a hírnév, kísérhet rajongók hada, csak add el nekem a szíved! Kattints, iratkozz fel, utalj pénzt! Kövess! Sőt: szavazz rám! Hatnak a szavak, de azért a szívet inkább nem adnák az emberek. Hát, akkor add a szellemed! Betáplálom a gondolataid, abból nagy baj nem lehet. Nem, abból nagy baj nem lehet. Vidd hát, belecsapok a tenyeredbe – mondják örömmel –, s máris ömlik a pénz, árad a hírnév, hirtelen milyen sikeres lettél. Alig múlik el kis idő, s már természetesnek is veszed, lám, milyen nagyszerű vagy. És szerény. (Ilyenkor illik felidézni Bástya elvtárs szavait a témában, ez már olyan rítus, mint Latinovits monológja a mustárokról, ha ez a fűszer szóba kerül.) Szóval másképpen nem is lehet. S észre sem veszed, hogy már rég nem a saját gondolataidat mondod, hanem csak egy betanult szöveget. Annyira átjár ez a szerep, hogy a legtöbben el is hiszik, amit mondanak. Vagy a fene tudja, végül is nem tudok a bőrükbe bújni. Mit érezhetnek egy hosszú nap után, otthon megpihenve, amikor átfut az agyukon a sok hazugság, amelyet akár csak egyetlen napon mondtak. Ezt vajon miért mondtam? Mert hát igazából nem is gondolom úgy, hogy a magyarok a nyelvújításig nem is magyarul beszéltek – gondolhatja a modoros író. De olyan jólesett odavetni a szegedi közönségnek. „Valami türk nyelvet.” Írok még egy múltban játszódó történetet.

Vásár ez is, s az árusok néha megbolondulnak. Nem viszik a portékát, eladnák a lelküket is, csak legyen már egy kis haszon. Gondolat már nem is kell, elég mondani valami jó nagy marhaságot. Eladnák a nyelvüket is, ha megvenné valaki. El is adják sokan, főleg külföldön. Bel-külföldön, itt, a Kárpát-medencében is, még inkább messzire szakadva az otthontól. Micsoda jó üzletet csináltak – lelkendeznek –, pénzért eladták a meséiket, verseiket, álmaikat. Szüleiket és gyermekeiket. Micsoda jó üzlet volt! Száz dukát, viszlát, magyarság! Felszabadulás.

Talán ők teszik jól? Lelkük, szívük kitárták a piacra. Túladnának minden „magyaros” kincsen. Magyarnak lenni nehéz küldetés. Az volt régen is, de úgy látom, az új nemzedékek viszik magukkal lelkesen a múlt terheit. Magukra veszik. Megszabadulni a terhektől jó lenne? Jó pénzért dobra verni a tatár elől a kemencébe bújó gyerekek hamvait; áron alul kínálni a török által janicsárnak elhurcolt kamaszfiúk rémületét. Eladni dollárért, tallérért perverz gyűjtőknek az árulásokat, a gyávaságokat, a széthúzást. Szinte ingyen adni a vereségeket. Az akasztásokat, sortüzeket. A halálba meneküléseket. Hisz egyebed sincs, ki veszi meg? És mit kezd vele? Hozza majd, ha már szabadon repülnél, rád aggatja, hogy nehogy felemelkedhessél. Eladni a győzelmeket, a dicsőséget, eladni a reményt. A szabadságharcokat. Trianonért jelentkezik-e vevő? Talán lesz valaki, aki azt hiszi, nyer vele, majd túlad rajta szép haszonnal, ha itt lesz az idő. Ha a tőzsde hangulata olyan lesz. Ki tudja, valamire csak jó lesz. Lehet, hogy több vevő is akad, nagy licitálás lesz. Mint a különböző népirtásokra is. Háborúkra, ostromokra, megszállásokra. Nemi erőszakra, kuláklistára, ávós kínzásokra. Egy jó kis diktatúra minden pénzt megér a professzionális gyűjtőknek. A zsibvásáron egy Kádár megér két Rákosit. Egy Kun Béla két Szálasit. Itt már egyre durvább a licit. Aczél György árfolyama az egekbe emelkedik, nála csak Erdős Péter népszerűbb. Veszik, mint a cukrot Bors Jenőt is, de egy Rajnák vagy egy munkásőrpofon mindent visz. Mert hát kettőn áll a vásár, a jelszó: eladok, veszek. Ez az élet. Bolond, ki elad, bolond az is, aki vesz. S a mai friss árú milyen kelendő! Egy jó kis magyargyalázás! Kiközösítés. „Hetes cikkely”-eljárás. Zsarolás. Megvehető Christine, Ursula, Kaja. Talán most nem érnek sokat – úgy tűnhet, egy fabatkát se –, de az okos gyűjtő ilyenkor vesz. Beruház. Mindnek ugyanaz a hibája, egykor sokat fognak érni. Mint a különleges bélyegek. Nagy küzdés van a piacon. Háború, gyilok: lehet egy kicsit több? Maradhat?

Én magam is mit küszködök. Pedig már nem vennék semmit, csak egy igazi, mély lélegzetet. Megadnék érte mindent. Ha újra átjárna a friss erő, ha leszakadna rólam az elviselhetetlen teher, ha felszakadna testemről a nyomás, amely, mi tagadás, szinte megbénít. Odaadnék érte mindent, kitárnám a lelkem a piacra. Mindent? Micsoda önzés ez, micsoda fennhéjázás. Persze, hogy nem adnám a gyermekeimet, unokáimat. Nem adnám az emlékeimet. Csak nagyon nehezen adnám, de talán az összes könyvemet vihetnék. Megérnek valamit azok is. És minden mást is, a tárgyakat. Még örülnék is, ha kapnék értük valamit. A kényeztető perceket. De nem adnám a magyarságomat, nem adnám a szabadságomat, egészen az utolsó szabad döntés lehetőségéig. A szemem világát se. Egy hónapja többet van csukva a szemem, mint nyitva, csukott szemmel hallgatom a televíziót, rádiót. Félelmetes. Nagyon bízom az Isten bölcs belátásában, bízom a megbocsátásában, bízom az időérzékében – inkább sürgetném, mint halasztgatnám a döntést. Ahogy Ady is híres versében, amely ezt a keserű írást is kiserkentette belőlem, mint a vért a fáradt ereimből: „Lelkem, szívem kitárom a piacra, / Túladok én is minden kincsemen… / …De nincs erőm íly nyomorulttá válni, / Óh, nincs erő, én édes Istenem!...” (Az élet)

A szerző történész