Mit mutat a Taurus csillagkép? – 1.

Friedrich Merz, Németország új kancellárja kifejezte hajlandóságát, hogy Németország Taurus típusú cirkálórakétákat szállítson Ukrajnának, amennyiben ezt európai partnerekkel összehangolják. Merz szerint Ukrajnának olyan képességekre van szüksége, amelyek lehetővé teszik számára, hogy proaktívan lépjen fel a harctéren, például a Krím félsziget orosz katonai logisztikai központjainak támadásával. Mint emlékszünk rá, Németország Ukrajna támogatását azzal kezdte, hogy sisakokat akart küldeni és csak fokozatosan, lépésenként (nehézfegyverek, harckocsik) jutottak el a Taurus rakétákig, aminek a szükségességét Merz azzal is alátámasztotta, hogy Oroszország Szumi elleni támadásának 34 halálos áldozata volt.

„Az ukrán hadseregnek képesnek kell lennie arra, hogy úrrá legyen a helyzeten” – indokolta álláspontját Merz. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a nagy hatótávolságú rakéták leszállítására csak Németország európai szövetségeseivel folytatott konzultációk után kerülhet sor, de ha megegyeznek, akkor Németországnak késznek kell lennie a rakéták átadására. A szövetségesek, mint például Caspar Veldkamp holland és Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter máris üdvözölték Merz rakétaszállítási szándékát. A Taurus rakéták jelentősége az, hogy sokkal nagyobb a hatótávolságuk, és pontosabbak, mint az eddig Ukrajnának szállított rakéták. Marija Zaharova orosz külügyminisztériumi szóvivő ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy Oroszország az ukrán konfliktusban való „közvetlen” német részvételként kezeli a „kritikus közlekedési infrastruktúrát” érő Taurus-rakétacsapásokat.

Ha jól meggondoljuk, hogy mi fog történni a Taurus rakéták leszállítása után, akkor azt vélelmezhetjük, hogy német rakétákkal, amerikai irányítási segítséggel lövik, mondjuk a kercsi hidat, amelyben az ukrán közreműködés legfeljebb az indítógomb megnyomása lesz. Ez történt a Moszkva cirkáló kilövése esetén is, amelyről nemrég a New York Times adott egy háborús kisregénynek is megfelelő beszámolót.

Kérdés, hogy minderre mi lesz Moszkva válasza, és itt eltűnődhetünk a háború okain és az egyes szereplők motivációin. A nyugati narratíva szerint Oroszország minden ok nélkül támadta meg Ukrajnát, és Putyin célja Nagy Katalin birodalmának visszaállítása. Ez közvetlenül fenyegeti Nyugat-Európát, és öt éven belül fel kell készülnie egy Oroszországgal való háborúra.

A nyugat-európai vezetők azonban tudatosan vagy tudatlanságból messze eltérnek a realitásoktól, és nemcsak ebben az esetben, hanem már a klímahisztéria esetében is, ami teljesen alaptalan feltételezések alapján tönkretette az európai, különösen német ipart, de úgy látszik, ez nem volt elég. A klímahisztériát, ami már kezd lecsengeni, a háborús hisztéria váltotta fel, amely a klímahisztériánál sokkal nagyobb veszélyekkel jár és nagyobb veszteségeket okozhat Európának.

Mindenki, aki az eseményeket figyelemmel kísérte, és a politikusoknak ilyeneknek kellene lenniük, tisztában van azzal, hogy a háború oka Ukrajna potenciális NATO-tagsága. A németeknek különösen emlékezniük kellene arra, hogy a német újraegyesítés azzal a feltétellel jött létre, hogy a NATO egy centimétert sem terjeszkedik keletre. Ezt a NATO nem tartotta be, és fokozatosan, kezdve Lengyelországgal, Csehországgal és Magyarországgal, lépésről lépésre közeledett az orosz határ felé. Sőt 2008-ban, a bukaresti NATO-csúcson még Ukrajnát is meghívták a NATO-ba, annak ellenére, hogy eleinte e meghívás ellen Németország, Franciaország, Olaszország, a Benelux államok, de még Magyarország is tiltakozott. E tiltakozások ellenére a George W. Bush kormányzat brit és lengyel (no meg a balti államok) támogatásával keresztülvitte az akaratát.

Oroszországnak nem voltak területi követelései Ukrajnával szemben, és különösen nem kívánja lerohanni Nyugat-Európát, de Ukrajna NATO-tagsága nem elfogadható a számára. Ez a kezdetektől fogva világos volt az amerikai politikusok és külpolitikai szakértők egy része számára, akik előre látták, hogy a NATO keleti terjeszkedése milyen problémákat fog okozni az Oroszországgal való kapcsolatokban. Mivel az orosz–ukrán háború megítélésében döntő fontosságú az okok feltárása, szükség lenne arra, hogy a nyugati közvélemény, amelyet a hamarosan bekövetkező orosz támadás rémével riogatnak, megismerné a probléma gyökerét visszamenve a Gorbacsovnak tett ígéretekig és a NATO keleti terjeszkedéséről az Egyesült Államokban, a kilencvenes években folytatott vitákig.

E tekintetben a Mathias Corvinus Collegium brüsszeli irodája (MCC Brussels) különböző rendezvények szervezésével igyekszik is cselekedni, munkáját azonban ott akadályozzák, ahol tudják. Korábban rendezvényeinek nem akartak helyet biztosítani, legutóbb pedig egy liberális alapítványok (többek között Soros alapítványa) által finanszírozott NGO, a Corporate Europe Observatory nyújtott be panaszt az EU átláthatósági nyilvántartásához (EU Transparency Register), azzal vádolva az MCC Brusselst, hogy kihasználja a jogi „kiskapukat”. Ezt az alaptalan, hamis panaszt azután a média felkapta, és az MCC Brüsszels befeketítésére használta fel. Ezzel egy időben az Antifa ismét célba vette a rendezvényhelyszíneket, hogy megpróbálja őket megfélemlíteni és megakadályozni az MCC Brussels rendezvényeit.

MCC Brussels mellett meg lehetne említeni még olyan tévés személyeket, mint Tucker Carson vagy szakértőket, mint John Mearsheimer amerikai politológust és az egy-két ember által működtetett alternatív médiákat, amelyek valós információkkal látják el az európai közvéleményt. E médiák hatása azonban a fősodratú médiához képest csekély, ami különösen a jól indoktrinálható németeknél jelent problémát: bár a háborúellenes AfD mára már a leginkább támogatott párttá vált, a német közvélemény mégis hajlamos hinni az előző és a jelenlegi kormány háborús narratíváiban.

De még ha a lakosság nagyobb része a változásokra szavazna, akkor is az Európát, legalábbis annak nyugati felét uraló liberális háttérhatalom minden eszközzel igyekszik megakadályozni a változásokat, erre a legutóbbi példák az AfD-vel való koalíció elutasítása Németországban, a győztes Szabadság Párt visszaszorítása Ausztriában vagy legutóbb a legnépszerűbb jelölt, Marie Le Pen elnökválasztáson való indulásának megakadályozása. Ez az uniós vezetők részéről az állandóan hangoztatott demokráciával szemben egyre inkább fasisztoid vonásokat vesz fel, mert autoriter, tekintélyelvű, militarista és kirekesztő jegyeket mutat, ami pontosan megfelel a „fasisztoid” kifejezés definíciójának.

Egyelőre úgy tűnik, az Európai vezetés karakterén nem tudunk változtatni, ugyanakkor ez a politika – különösen az orosz–ukrán háború kapcsán – a már eddig elszenvedett veszteségeken túlmenően, akár háborúba is sodorhatja Európát. A következő cikkben ennek lehetőségét igyekszünk bemutatni, azzal a céllal, hogy a várható eredményeket jó előre látva talán időben fel tudjuk hívni az európai közvélemény figyelmét az Európára leselkedő veszélyekre.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója