A szivárvány alatt

A zászló már hosszú ideje feltűnt ott az ablakban.

Zászlókat kitűzni, tudjuk, mindig jelzést, demonstrációt jelent, légyen szó akár a minden külön ünnepi alkalom nélkül a mai Romániában nemcsak közintézményeken, de magánházak ablakaiban is (meg mindenhol) állandóan és ezerszám látható nemzeti lobogókról vagy éppen 2001 őszén az Egyesült Államokban a legkisebb településen is a megszokottnál sokkal nagyobb számban díszelgő zászlók tömkelegéről. Akár a rossz lelkiismeret komplexusos-árulkodó, görcsös mániája („ez a miénk, igen, igen, igen, a miénk!!!”) az első esetben, akár a dacos ellenállás („igenis, itt mi vagyunk itthon, minden terroristával szemben”) a másodikban, vélekedjünk bárhogyan: valamilyen ideált, eszményt, kollektív alapállást fejez ki – kollektív alapállásról persze az általam észrevételezett zászló esetében is szó van, de mennyire.

Szivárványos lobogó volt.

Az a bizonyos.

De hol?

Egy emblematikus, történelmi nevezetességű, csodálatos emlékekkel teli Bajza utcai épület bejárata mellett, egy földszinti ablakban. A Magyar Írószövetség – nyugodtan mondhatjuk – legendás székházának épületében. Ott, ahol a lelkesítő hírek hallatára 1956 őszén egymás nyakába borult népi író és úgynevezett parnasszista urbánus, kiábrándult valamikori kommunista tollforgató és polgárinak bélyegzett-agyongyötört, taccsról éppen-csak-visszatért író – mindenki. („Ölelkezés az írószövetségben, mert csomagolnak és indulnak haza”, írta Faludy az 1956, te csillagban.) Igen, mindez ott a Bajza utcában, ahol az ellenforradalmi Kádár-rendszer idején Magyarországon először mondtak ki és kértek számon nyilvánosan olyan dolgokat, amiket nagy óvatosan, félve-csomagolva-allegorizálva lehetett (volna) csak kimondani és amire nyíltan csak hosszú évek múltán kerülhetett sor. Mert a magyar irodalom szabadságharcos irodalom volt és maradt és lesz is mindörökké, másutt vagy éppen ott a Városligeti fasornál, a Bajza utca 18.-ban.

Ahol a zászlót láttam.

Hogy hogyan került, hogyan kerülhetett oda – soha nem kérdeztem. (Úgy tudom, más se nagyon firtatta. Már csak azért sem, mert enyhén szólva hosszú ideje – már jó egynéhány hónapja vagy tán éve – díszeleg ott. Mi meg ott megyünk el mellette-alatta. A szivárvány alatt, hogy e kifejezés jelentéstartalmán ironizálva stílusos legyek.) Ma, e szép napsütéses tavaszban is – megnéztem – ott van. Vidáman, örökérvényű és megváltoztathatatlan szivárványos züllesztést ígérve és végrehajtatni próbálva, fennhéjázó pökhendiséggel.

Olvasom a hírt, hogy az Országgyűlés Igazságügyi bizottsága megszavazta a törvényjavaslatot és így tárgysorozatba vehetik a szivárványos zászlók középületekre való kihelyezésének tilalmát, így elvileg az Országgyűlés elé kerülhet az ügy. A Bajza utca, akárhogy is számolom, nincs néhány kósza kilométernél messzebb a Kossuth tértől.

Néhány napja erősen nemzetközi társaságban forogtam, oroszok és mexikóiak voltak jelen, no meg magyarok – kárpátaljaiak, dél-alföldiek, budapestiek. Persze hogy szóba került Trump elnök a legelső intézkedéseivel, az egész LMBTQ-őrület és Nyugat-Európa mind tragikusabb sorsa – a szivárványszínű zászlókat nem említettük. Moszkvában láttam a villaépületet, amely Bulgakovnak A Mester és Margaritában modellül szolgált a hírhedett írószervezet, a TÖMEGÍR székházának, de még a moszkvai magyar intézetben is azt mondták, az oroszok bizonygatják, hogy az igazi orosz írók már akkoriban is, ahogyan lehetett, kerülték a TÖMEGÍR-szellemiséget képviselő székházat, a maga jelképes és valóságos zászlóival. (Elképzelem, mit szólnának, ha ma szivárványos zászlót látnának egy emblematikus épületen, mondjuk éppen a Szadovaján található Bulgakov-házon?) A mexikóiak, fanatikus Real Madrid-szurkolók lévén, a Di Stefanóval és Gentóval játszó Puskást emlegették, azt mondták, rajta keresztül tanulták meg szeretni és becsülni a magyarokat még náluk ott, Guadalajarában is – mit szólnának, ha az ebből a dicsőségből profitált egykori kapusunk, az általuk különösen szeretett Király Gábor vagy akár Szoboszlai szivárványos zászlóval jelenne meg bárhol, bárhogyan…? (És még egy adalék: két esztendeje egész Szicíliában – az egy évvel korábbi Dublinnal szöges ellentétben – egy, egyetlenegy szivárványos zászlót láttam, Palermóban, a vasútállomás felé menet. Ha gonoszkodni akarnék, mondhatnám, hogy na igen, a maffia dolgozik és nem pihen – de ki tudja…?)

Egykoron, midőn még létezett a Bajza utcában a nevezetes Deák étterem, lengyel barátommal, Konrad Sutarskival egyszer borongva és borozva a Bibó Istvánnal találkozó Csoóri Sándor versét idéztük: „…irgalmatlanul hosszú délelőttök, / mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember, / de szégyenében csak a földet nézi.”

A Városligeti fasor és Bajza utca sarkán a földön vizes az aszfalt, tükröződik. Mi néz vissza onnan vajon?

A szerző író