„Nagyon fáj” – a Reménytelenül című film margójára

Ambivalens érzésekkel ültem be a Reménytelenül című film díszbemutatójára. Nem tudtam elképzelni, hogy a pszichoanalízisről lehet érvényes filmet készíteni, hiszen mélységes titok az, ami a két ember – terapeuta és páciense – között zajlik, amikor a lélek mélységeit, olykor sötétségét, kríziseket, traumákat kutatják. Mi lesz belőle: dokumentumfilm, puszta narráció vagy igazi szikrázó cselekményes nagyjátékfilm? Az alkotók rácáfoltak a kétségeimre: lebilincselő mozi részese lettem, kimondatlan titkok tárultak fel, a néző személyes részvételét és részvétét is követelve. Nézőként pontosan tudtam, hogy ezek a titkok továbbadhatatlanok, de sajátos módon, mintegy örökre megőrzendő ajándékként kaptuk őket az alkotóktól, ezért vált a film hitelessé: embervoltunkban szólíttattunk meg, egyenként, személyesen, de közösségként is.

A film még sötét filmvászonnal kezdődik. Ketten beszélgetnek, mintegy a feketeség mögött, Gyömrői Edit pszichoanalitikus – Michl Juli zseniális megformálásában – és Rapaport Sámuel belgyógyász-pszichoanalitikus, a költő korábbi orvosa (ő gyomorbajjal kezeli), aki rá karja beszélni, hogy fogadja pácienséül József Attilát. Már ez a belépő valami szokatlanra invitálja a nézőt: szálljon be egy különleges kapcsolatba, ami sötétben kezdődik és a lélek legmélyebb bugyraiba vezet.

Az utána következő képkockák egy kávéfőzés jelenetei, az eszközök valószínűtlenül közel vannak, a gyönyörű art deco csészék és a kávékiöntő egy egész korszakot, a pesti 30-as éveket hozzák elénk. (A kávékészítés és maga a kávézás valami módon a pszichoanalízis metaforája, egy olyan rítus, amiben minden érzékszervünk részt vesz, ezáltal megkönnyíti a vallomásos légkört.) Ez a rendkívüli közelség elővételezi azt, hogy a film jelentős részében képpel, hanggal, interakcióval valószerűtlenül közel kerülnek hozzánk a szereplők: minden gesztusukat, de a szavaikat is óriásira nagyítva látjuk/halljuk.

A film ezeken kívül is tele van filmes metaforákkal, ami mindig többletté tud válni az avatott kezekben, hiszen a kép, a hang, a cselekvés, vagy annak hiánya, az arcok, a tárgyak, az interakciók interferenciája többszörös jelentéssel töltik meg a jeleneteket. Nem spoilerezve, kiragadok egyet, amely egy pohár vízhez fűződik, ez a film egyik kulcsmomentuma – a víz ráadásul a teljes élet metaforája is, mint ahogyan a szomjúság is az. Építészként azt mondjuk, hogy egy épület minőségét az egy négyzetméterre jutó gondolatok mennyisége határozza meg. Egy filmes számára a mozi minőségét az egy snittre jutó gondolatok sűrűsége jelenti, amit még fokozhat a megszólított emlékezet. A Reménytelenül nagyjátékfilm számos előhívható, retinánkba égett jelenetet tartalmaz. Ehhez hozzájárul a nemcsak színészként, de vágóként is közreműködő Michl Juli érzékeny, könnyed és ugyanakkor határozott vágástechnikája.

A filmben nem hangzanak el költemények, legfeljebb utalásképpen, a Nagyon fáj című vers lapjai egy heves vitában szóródnak szét a földön, a Légy ostoba! című verset Edit az ablakon át az utcáról hallja, amint a költő valakinek felolvassa azt, Attila később azt mondja, hogy ezt neki, mármint a pszichoanalitikusnak írta. Azért hozok ebben az írásban több verset és azokból sorokat, strófákat, mert a filmes, képi megfogalmazások, történések írásban ezeken keresztül jeleníthetők meg és ezen túlmenően felrajzolják a költői, alkotói hátteret is.

Gyömrői Edit nemrég jött Berlinből, ahol pszichoanalitikát tanult, Freud nyomdokain halad, a legfrissebb pszichoanalitikai iskola képviselője. Kiépítette a rendelőjét és a praxisát is. A rendelő nem steril környezet, hanem egy nagyon szép, vonzó, befogadó miliő, aminek a hatása a filmen végigvonul, a részletei is fontosságot nyernek, szerepet kapnak a filmben. József Attila, aki már részt vett pszichoanalízisben, nagyon rossz állapotban van, élete súlyos, válságos korszakát éli. Editnek Rapaport átadja a korábbi analízisek anyagát, amiből összetett kórkép – nemi devianciák, abúzusok leírása – bontakozik ki (a filmkockákon – szemérmesen – ebből csak egy-egy szó, mondatfoszlány olvasható). Nem akarja elvállalni a kezelését. Erre ráerősít Szántó Judit, a költő akkori élettársa, aki könyörög Gyömrőinek, hogy ne kezelje Attilát, mert úgy gondolja, hogy az analízis meg fogja őt ölni. Innen indul a történet, 1933 végét, ’34 elejét írunk, három-négy évvel Szárszó előtt. A néző ebben a hezitálásban annak szurkol, hogy lássuk, mire jut Gyömrői Edit, a fiatal, öntudatos nő József Attila démonaival – ez is a bevonódás dramaturgiája.

Végül mégis elvállalja a kezelést, mert érez erőt magában arra, hogy meggyógyítsa a súlyos mentális és fizikai krízisbe került József Attilát. Különös motivációt jelentett számára az, hogy a költő mennyire kereste a halált, már többször öngyilkosságba akart menekülni („Csak azért nem vágta el a vonat a nyakát, mert valaki már 100 méterrel korábban lefeküdt a sínekre” – hangzik el a filmben tőle). Gyömrői Edit valójában meg akarta menteni a költőt. Viszonylag hosszú expozíció után alig várjuk, hogy találkozzunk József Attilával a filmben.

Ebbe robban bele a valóság, a költő maga, aki zabolátlanul, indulatait szabadjára engedve szinte űzött vadként viselkedik már az első alkalommal (már ahogy megáll a rendelő ajtajában, mintha egy nemes vad lenne ott a maga valószerűtlenségében – ez szinte „filmtörténeti” jelenet!). Az Eszmélet című vers sorai sejlenek fel a nézőben: „Az meglett ember, akinek/szívében se anyja, apja,/ki tudja, hogy az életet/halálra ráadásul kapja/s mint talált tárgyat visszaadja/bármikor – ezért őrzi meg…” A költőt Sütő András személyesíti meg, aki nemcsak külsőleg, alkatilag azonosult vele, de képes is a gesztusaival, önmaga vállalásával, mélységeivel József Attilává válni. Saját bevallása szerint igyekezett elszakadni az addig ismert József Attila-képtől és ez alkotó energiákkal töltötte meg.

Edit a terápiát a Freud-iskola bevett kánonja szerint kezdi, kicsit iskolás, tanári kérdései felbőszítik Attilát, aki tudója a pszichoanalízis fortélyainak. Sőt nemcsak tudója, de Freud nyolcvanadik születésnapjára tisztelgésül verset is írt Amit szívedbe rejtesz címmel. A vers első versszaka örök emberit fogalmaz meg: „Amit szívedbe rejtesz,/szemednek tárd ki azt;/amit szemeddel sejtesz,/szíveddel várd ki azt.” Utolsó strófája Gyömrői Edittel való kapcsolatáról is szól: „Amit szemeddel sejtesz,/kezeddel fogd meg azt./Akit szívedbe rejtesz,/öld, vagy csókold meg azt!” 1935-ben két pszichoanalitikai érzékenységű verse is születik a bűnről: az Én nem tudtam és az A bűn. A terápiát említi egyik kései (1937. július-augusztusi) verse, a Tudod, hogy nincs bocsánat című, benne ilyen sorokkal: „…romlott kölkökre leltél/pszichoanalízisben.”

Először egy sajátos küzdelem kezdődik kettejük között. Ami azonnal kiderül József Attila megnyílásaiban, az a költőben lévő önpusztító fájdalom. Érdemes egy 1936. október-novemberben keletkezett versének, a Nagyon fájnak egyes versszakait párhuzamosan idézni a film történéseivel (bár Edit a filmben egy alkalommal kéri a költőt, hogy ne hozzon neki verseket, vagyis ő tisztán meg akar maradni a pszichoanalitika módszertanában, szabályrendszerében).

A Nagyon fáj című költeményben a végtelen és kielégíthetetlen szeretetvágy, az élet kínjai, a halál- és a testi vágy, a viszonzatlan szerelem képei villannak fel és tornyosulnak össze a nyolcszor kimondott „nagyon fáj”-ban. A vers kezdete egy anonim nőhöz, asszonyhoz szól (akiben Gyömrői Editet is felfedezhetjük): „Kívül-belől/leselkedő halál elől/(mint lukba megriadt egérke)/amíg hevülsz,/az asszonyhoz úgy menekülsz,/hogy óvjon karja, öle, térde.” Az utolsó versszak súlyos vád Edittel szemben: „Elvonta puszta kénye végett/kívül-belől/menekülő élő elől/a legutolsó menedéket.” A sorokban felsejlik az anyja képe, akivel feldolgozatlan a viszonya – egyszerre gyűlöli és imádni akarja, ha lehetne. A költő szerelmeiben (ez vonatkozik Editre is) az anyjához kötődés éretlen gyermeki vágya és lehetetlensége jelenik meg.

A filmben a terápia, az analízis egy birkózásként indul, majd átváltozáson megy keresztül. Attila egyre mélyebbre hatol a nyomasztó emlékeiben, Edit pedig hallgatva a szenvedéstörténeteket, nem tud a kötelező hűvös távolságtartásban megmaradni, többször megkönnyezi a hallottakat, el is sírja magát – a költő közben csukott szemmel a pamlagon fekve küzd a démonaival. A szenvedés visszatérő jeleneteit egy föld alatti víztározóba helyezték, igazi pokolbéli tájat látunk: homályos, valószerűtlen tér ez, ahol a padlót és a mennyezetet, a kezdetet és a véget is (a bezáruló, véges világ metaforájaként, mintha a padló és a mennyezet felcserélhető volna) ugyanolyan gombafejes pillérek tartják távol egymástól.

A film rendezője, Rózsa Gábor a kutatásaiban olyan dokumentumokat olvasott, amiktől ő is sírva fakadt. A nézőt is mélyen megindítja az a történet, aminek verés lett a vége: az anyja eltörte a partvisnyelet rajta. A gyermek Attilának nem a verés fájt igazán, hanem a magára hagyottság, a kitaszítottság érzése. A Nagyon fájban erre a következő sorok rímelnek: „Nincsen helyem/így, élők közt. Zúg a fejem,/gondom s fájdalmam kicifrázva;/mint a gyerek/kezében a csörgő csereg/ha magára hagyottan rázza.”

A terápia során Attila állapota hullámzó, de javulás is érzékelhető. Versek születnek (erről ujjongva számol be Editnek), elhangzik egy, a vers születéséről szóló sajátos mondat, ami kicsit az alkotáslélektan megfogalmazása is számára: „Veszem a szót, földobom a levegőbe és amikor újra megfogom, akkor már valami.”

Ennek a korszaknak vannak olyan nagy versei, amik például az édesanyjához fűződő ambivalens, kaotikus, egyszerre vádló és kapaszkodó kapcsolatát szinte meggyógyítják (ez feltétlenül Gyömrői Edit pszichoanalízisének pozitív hozadéka). Két vers is tanúskodik erről: a Mama és a Kései sirató. A korábbi, a Mama a kiengesztelődés, a megbékélés verse: „Nem nyafognék, de most már késő,/most látom, milyen óriás ő –/szürke haja lebben az égen,/kékítőt old az ég vizében.” A Kései sirató a vádjait, a veszteségét hangsúlyozza inkább: „Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!/Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:/haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel/s mindent elrontasz, te árnyék!” Az utolsó versszakban az emberi lét örök paradoxonát fogalmazza meg: „Kit anya szült, az mind csalódik végül,/vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni./Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,/ebbe fog belehalni.”

Edit ki szeretne lépni a pszichoanalízis szabályrendszeréből, erről nagybátyjával, Hollós Istvánnal, a pszichoanalitikai társaság fejével beszélget, aki óva inti ettől. Mégis új utakat keres a terápia során, magát is beleadja az analízisbe. Attila ezt félreérti, szerelmes lesz a nőbe, vallomást tesz neki, amit Edit határozottan visszautasít. Ezután következik az a jelenet, amikor Attila kést szegez a nyakához. Erről így ír a Nagyon fájban: „Nincsen egyéb/menedékünk, a kés hegyét/hát anyádnak szegezd, te bátor!/És lásd, akadt/nő, ki érti e szavakat,/de mégis ellökött magától.”

Ebbe az ívbe tartozik egy kissé abszurd jelenet, amikor három férfi jelenik meg Editnél: Cserépfalvy Imre, Faludy Ferenc és Goda Gábor (maguk is írók, költők, Attila barátai, akik aggódnak érte), felszólítják, hogy fogadja az ágyába, ők megszervezik a találkát, ezzel vélik megmenteni a költőt. Edit persze kidobja őket.

Számos vers született ebből a kapcsolatból, amelyek Gyömrői Edithez kötődnek (valójában őt tették szinte halhatatlanná). Ilyen a Gyermekké tettél című vers, amiben valóban gyermekként szól a felnőtt nőhöz: „Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom./Ostoba vagyok – foglalkozz velem./Hiányod átjár, mint huzat a házon./Mondd, – távozzon tőlem a félelem.” Ennél is súlyosabb a „Te rongy, aki szeretni gyáva vagy” kezdetű verse, aminek egyszerre vádló és tolakodó első soránál még szélsőségesebbet is megfogalmaz: „a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,/én nem tehetem; elpusztítalak.” Gyömrői Edit az egyszerre vonzó és taszító, a gyermeki és a felnőttlét között imbolygó személyiséget végső soron gyógyíthatatlannak látta.

Ebben a helyzetben 1936-ban természetesen következik be a szakítás Gyömrői Edit és József Attila között. A film zárójelenete: a költő a Siesta Szanatóriumba megy és új terapeutája lesz, Bak Róbert ideg- és elmeorvos, pszichoanalitikus személyében. Néhány kritikus szerint furcsa a film befejezése, felteszik a kérdést, miért nem utaltak a hamarosan, 1937-ben bekövetkezett balatonszárszói öngyilkosságra. Úgy gondolom, hogy a film Gyömrői Edit és József Attila kapcsolatát, a gyógyítás-gyógyulás esélyének a történetét mutatja be. Ez az emberi esendőség, az élet- és halálvágy küzdelmének a filmje, amiben átmenetileg az élet győzött, ez nagyrészt Edit figyelmén, a költő szenvedéstörténetének mély átérzésén múlott. Ez a félelmet nem ismerő, higgadt, határozott, empatikus nő volt az, aki „terápiájával József Attilát elindította az önreflexió útján, és egy utolsó esélyt kínált számára a gyógyulásra”.

Van olyan elemző, aki Gyömrői Editet hideg, számító teremtésnek írja le, aki nem segített József Attilán. Ez mélységesen igazságtalan! Ebben a „pörben” a film nem akar igazságot tenni, de nem véletlen a cím: Reménytelenül. Két reménytelenség találkozik: Gyömrői Edit reménytelenül szeretné meggyógyítani a számára sem közömbös költőt, József Attila szerelme pedig reménytelen Edit iránt. A film címe rímel József Attila Reménytelenül című, 1933 márciusi keltezésű versére, ebben szerepel az emberi lét számkivetettségéről szóló versszaka: „A semmi ágán ül szívem,/kis teste hangtalan vacog,/köréje gyűlnek szelíden/s nézik, nézik a csillagok.” A költemény utolsó sorai a fizikai, lelki és alkotói válságba került költő lelkiállapotát tükrözik: „Bajszom mint telt hernyó terült/elillant ízű számra szét./Fáj a szívem, a szó kihül,/de hát kinek is szólanék.” Ebből kapaszkodott ki átmenetileg, Gyömrői pszichoanalízise segítségével a költő.

Nyugodtan kijelenthetjük a költői életmű 1933-1936 közötti, a terápiával azonos időszakának párhuzamba állításával, hogy Gyömrői Edit a kritikusaival szemben adott még néhány nagyszerű alkotó évet József Attilának, amik során sok szép vers mellett hatalmas, világirodalmi szintű költemények születtek! Ilyen az 1933-34 telén írt Eszmélet című vers, amibe Nemes Nagy Ágnes szerint a teljességet, a mindent faragja bele. Márton László értelmezésében a 1935 november 21-i keltezésű Levegőt! című költeménye „Az önpusztító érzékenységről és a lényeglátó kíméletlenségről szól, ami több, mint vers, vallomás”. A közép-európai lét esszenciája A Dunánál, 1936 nyarán keletkezett. Már a Gyömrői Edittel történt szakítás utáni vers (de benne még mindenképpen annak aurájában) az 1937 januári a Thomas Mann üdvözlése és február-márciusi keltezésű Ars poetica. 1937 májusi verse a hatalmas lélegzetű társadalomkritikus Hazám. Apokaliptikus képek sora az 1937 szeptemberében íródott Költőnk és kora című verse. Utolsó költeménye az 1937. novemberében – a halála előtt nem sokkal írt – Íme, hát megleltem hazámat című végletesen fájdalmas-keserű költeménye, amiben mintegy leszámol az életével: „Bolondot játszottak velem/s már halálom is hasztalan.”

A nagyszerű film központi alakja, főhőse Gyömrői Edit pszichoanalitikus, akit időskorában kérdezték József Attiláról, ő ezt elhárította az orvosi titoktartásra hivatkozva, viszont 1957-ben azt írta róla röviden, hogy „József Attila költő volt, és mindaz, amit embertársaival közölni óhajtott, megtalálható a verseiben”. Az őt megformáló Michl Juli alakítása nem is szerep, mert annyira benne él a személyiségben, követve a történet során a pszichiáter és betege kapcsolatának drámáját, ha kellett eszénél maradt, ha arra volt szükség, akkor a szenvedély, az összecsapás vállalása sem hiányzott a jeleneteiben.

A másik főhős, József Attila a válságos állapotában is zseniális művész, költő és merész gondolkodó. Sütő András a költőt totálisan vállalva, hitelesen és azonosulva, vele együtt „száll alá poklokra” és hozza felszínre a gyötrelmeit. Michl Julival rendkívüli párost alakítanak, párbeszédeik lebilincselőek, egymásba kapaszkodók, mindvégig izgalmasak, feszültséget hordozók, haladnak a végső összecsapás, a késsel való fenyegetés, a gyilkossági kísérlet és a szakítás felé.

A történetnek nagy mélységei és magasságai vannak, megrázó, filmtörténeti jelentőségű alkotás született, ami minden bizonnyal hatalmas pályát fog befutni. Véleményem szerint a Reménytelenül című film nyomán mind magyar nyelvterületen, mind a nagyvilágban az eddigi, még mindig megmerevedett József Attila-kánonnal szemben egy új színekkel gazdagodó, az eddiginél sokkal teljesebb értékű József Attila-reneszánsz kezdődik.

Mi történt még a díszbemutatón? A népes alkotó stábnak a filmvászon elé történt kivonulásakor Michl Juli egy kisfiút vett a szárnyai alá, mint kiderült, ő alakította a gyermek József Attilát, a művésznő ezzel a kedves, bensőséges gesztussal szorosan benne maradt a film aurájában. Az is kiderült, hogy a Reménytelenül című film egy igazán reményteli „családi vállalkozás”: Michl Juli színésznő és Rózsa Gábor rendező a film forgatása után házasodtak össze, az előbb említett kisfiú-József Attila Juli unokaöccse… A felvonuló hatalmas szerzőgárda pedig láthatóan nagy szeretettel vette ölelő karjába a filmet.

És mit csinált jelen sorok szerzője? Hazaérve, még azon éjszaka elővette az elnyűtt, kissé szakadt, ragasztott borítójú 1965-ös kiadású József Attila Összes verseit (ami nem is annyira „összes”, jelentős cenzúra akkor még érvényesült) és kereste azokat a verseket, amik a film történéseinek időszakában – 1933-1936 között – születtek. A költői pálya, a személyiség és a versek egymásra hatása új fénytörésbe került, József Attila még közelebbivé vált, művészete új értelmezéseket nyert. A verseskötetem címlapján immár Sütő András/József Attila is visszaköszön és külön lapként belekerült Michl Juli/Gyömrői Editként…

A szerző építész, címzetes egyetemi docens