Döntéskényszer – avagy megszólal a lelkiismeret?

Dönteni igen gyakran nehéz az élet fontos kérdéseiben, de még a legkevésbé fontos kérdéseket illetően sem könnyű dolog. Különösen akkor, amikor már éppen elég tapasztalatot szereztünk arról – mert, mondjuk, elmúltunk már tizenévesek –, hogy jó vagy jónak hitt döntéseinket is hányszor húzta keresztül az élet, s hányszor szenvedtük meg rossz döntéseink következményeit. Hányszor voltunk például jóhiszeműek, amikor bizony nem kellett volna, hányszor hittünk olyan embereknek és olyan filozófiáknak, akiknek és amelyeknek nem kellett volna, szóval a legtöbben már sokszor megjártuk a hadak útját, s azt is megtapasztaltuk, amit a közmondás tanít, miszerint „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”. Hiszen hányszor hittünk és hiszünk életünk során abban, hogy a jóakarat meghozza a maga eredményét, mert azzal sok-sok gondot orvosolni lehet! Csakhogy sokszor nem lehet! Miképpen a legjobb szándékkal is tudunk bajt okozni, kicsit, nagyot egyaránt, magunknak is meg másoknak is. A jó szándék persze nagyon fontos, csak éppen nem mindig eredményes. Így vagyunk az életünkkel kapcsolatos döntésekkel is. Dönteni tehát nem könnyű dolog, ráadásul maga a döntés is kockázatokat hord magában. Naponta szembesülünk azzal, hogy olyan kérdésekben, olyan eseményekkel kapcsolatban kell, avagy kellene döntést hoznunk, amelyekről kevés az információnk. Ez viszont még meg is erősítheti az embert, abban legalábbis, hogy eljöhet az az idő mindenkinek az életében, amikor meg kell keményítenie magát és sarkára állnia, valamint döntenie. Dönteni abban például, hogy ki mellé állunk, s kikövetelni a ránk is tartozó, de előlünk sokszor eltitkolt, elzárt információkat.

Mondd, te kit választanál? Kérdezi a sokak által ismert és rajongott István, a király című rockoperában az egyik szép sláger, mégpedig azt a dilemmát eldöntendő, hogy Géza fejedelem halála után István vagy Koppány legyen-e a magyarok vezetője. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy amióta a darabot bemutatták, számos olyan rendezvény volt, ahol a nézőket úgymond megszavaztatták, kinek drukkolnának a két „vezérjelölt” közül. Úgy tudom, sosem született hiteles „végeredmény”, mindenesetre én most csak azért hoztam fel ezt a példát, hogy arra emlékeztessek, nem sorsfordító napokon sem könnyű döntést hozni, hát még a sorsfordító napokon! S mi tagadás, mostanság meglehetősen sok sorsfordító esemény van az életünkben, amelyekkel kapcsolatban olykor döntéskényszerbe is kerülünk, avagy inkább kerülhetünk. Itt van például az Európában zajló háború ügye. Ezek a napok – bocsánat, most már évek – azt bizonyítják, hogy sokszor nehezedik ránk a döntéskényszer. Naponta kell eldöntenünk, hogyan viszonyuljunk a szinte percenként változó s előttünk többnyire eltitkolt, elhazudott tényekhez, legyenek azok az ukrajnai háborúval vagy akár csak az Európai Unióban tapasztalható, áldatlan állapotokkal kapcsolatosak, a száj- és körömfájástól a covidoltásokig.

Ha egyelőre még nem is vagyunk állandó döntéskényszerben, mindenesetre igen sok olyan eset van, amikor megfelelő tények, adatok, s ki tudja, milyen elhallgatott dolgok ismerete nélkül szinte lehetetlen jól döntenünk. Pár hónapja sincs például, hogy azt hittük, egy nap alatt befejeződhet a háború. Ugyanis ez ígérték nekünk. Aztán nem fejeződött be, hanem inkább még fokozódott is anélkül, hogy nekünk ebben bármilyen döntnöki szerepünk lehetne. Persze ennek is volt tanulsága, mégpedig az, hogy hazug az a mese, miszerint beleszólásunk is lehetne a világ, a nagyhatalmak – amúgy bennünket is érintő – döntéseibe. Régen úgy mondták, nem abba a kocsmába jársz, ahol dönthetsz arról, milyen bort iszol. Most sem igazán abba a kocsmába járunk. Ám említhetnék végre jó példát is arra, hogy a döntéskényszer sem mindig rossz dolog, mert olykor arra sarkallja az embert, hogy az asztalra csapjon. Éppen a minap volt egy jó példa erre, amikor egy tüntetésen próbálták meg a józan magyar emberek kifogásolni, hogy milyen jogon küldünk hazaárulókat az Európai Unióba. Nos, ez volt szerintem az a döntéskényszer, amely azért állt elő, mert megszólalt az emberekben a lelkiismeret. Van, amikor betelik a pohár. Ezúttal betelt. Épp itt volt az ideje annak, hogy elmondjuk, környezetünkből tűnjenek el a hazaárulók, s ne hagyjuk azt, hogy bárki, bármikor és bárhol a fejünk felett döntsön rólunk. Azt hiszem, jó úton járunk.

A szerző újságíró