Érzek, tehát vagyok 2. – Egyéni félelmekből össznépi szorongás

A félelem természetes érzés, olyan sok félelemkeltő hatás ér mindannyiunkat, amelytől megijedhetünk, vagyis a félelem életünk velejárója. Sokszor a túlélésünk múlik a spontán félelem érzésén. Cselekvésre késztet a hirtelen bénultság, elbizonytalanodás, fenyegetettség, kiszolgáltatottság, megsebzettség, rémület, riadtság, megalázottság, sarokba szorítottság érzése. A félelem spontán válasz a veszélyérzetre, a fájdalomra. A legelső és minden továbbit meghatározó félelemélmény a születéskor éri az embert. Az életvégtől, a haláltól való félelem zsigeri élményünk akkor is, ha az távoli, és még betegek se vagyunk.

A félelem érzését is meg kell különböztetni a belőle kinövő érzelmi szorongás, szélsőséges helyzetben rettegés állapotától, ami a félelem tartóssá válásának a következménye. A félelem kapcsolatban van a menekülési és elkerülési viselkedéssel, míg a szorongás a veszélyek eredménye, amelyeket kontrollálhatatlannak és elkerülhetetlennek gondolunk.

Joggal beszélünk zsigeri félelemről, hiszen a félelem a szervezetben a szokásos működéstől eltérő reakciókat, változásokat léptet életbe. Néhány példa: hirtelen megnő a légzésszám, ezzel az izmok a működésükhöz több oxigént kapnak (elősegítve a menekülést vagy a védekezést), ezzel párhuzamosan megfeszülnek az izmaink. A pupilláink kitágulnak, a szembe több fény jut. A spontán visítás, sikoltás velünk született reflex, amely szélsőséges félelemkeltésre, veszélyre, fájdalomra adott reakció. Ha az inger sokkoló, egy általános reakció jön létre, amely megvédi a leginkább sérülékeny testrészeinket, az arcot és a fejet.

A tartóssá váló félelemnek egészségkárosító hatása van, éppen ezért rendkívül elítélendő mások félelemben tartása. A félelemérzet megtapasztalása után az még sokáig fennmaradhat a tudatalattiban, ahol rémálmok formájában előjöhet. Ez tapasztalható lehet egy nagyobb csoportban vagy szociális hálózatban, szélsőséges esetben tömeghisztériává is válhat. A rettegés egy akut, jellegzetes formája a spontán félelemérzés tartóssá válásának, nyomaszthat valakit addig a pontig, hogy irracionális döntéseket hoz.

Az utóbbi időben számos tartóssá váló félelem kerítette rabságba az emberiséget. Korábban az atomháború réme riogatta a közösségeket, ez ma újra terítéken van. Az orosz–ukrán háború eszkalálódásának réme valós veszély. Az Európai Unió 27 tagállama közül 26 támogatja (csak Magyarország nem) a háborút fegyverekkel, Ukrajna folyamatos finanszírozásával. Az unió háborúra készül. Ennek egyik jele a 72 órás túlélőcsomag meghirdetése, amelyet Hadja Lahbib, a válságkezelésért felelős biztos nevetgélve jelentett be. Érdemes utána olvasni, hogy sodorták bele az európai nemzeteket az első és a második világháborúba, ha nem is nevetgélve, de fondorlatosan, az indulatokat felkorbácsolva (lásd az előző részt, a dühvezérelt társadalmat) és a félelmeket irracionálisra növesztve. Ebben a közhangulatban már el lehetett vinni a vágóhídra az embereket.

Folyamatos a terrorveszély a világban, amelyet az illegális migráció erősít fel. Borzalmas támadások érik szinte mindennap az európai városokat, amelyek megteltek az erőszak félelemkeltő jelenségeivel. A tömeges bevándorlás során a más kultúrájú jövevények egyre több követelést támasztanak a befogadóországokkal szemben. Ezek félelmet keltenek az őslakosokban, már nem érzik biztonságban magukat, kezdenek hazájukat vesztettekké válni.

A közelmúlt covidjárványa megmutatta, hogy milyen kiszolgáltatottá válik az egyén egy világjárványban, amely készületlenül ért államokat, intézményeket, egészségügyet, szociális ellátórendszert, kiemelten az idősgondozást. A járványoktól való félelem velünk maradt, összeszorul a gyomrunk, ha a legkisebb jele felbukkan.

A klíma meghatározói: a felmelegedés, a szélsőségessé váló időjárás olyan tényezők, amelyek miatt „klímavészhelyzetet” hirdettek számos helyen. Ez önmagában félelmet kelt az emberekben, tartóssá válására külön szavunk van: „klímaszorongás”. A zöldek által felkorbácsolt klímahisztéria „zölderőszakhoz” vezetett, irracionális társadalmi és gazdasági döntéseket hozva.

Ezek az új keletű, globálissá váló szorongások össznépivé váltak, rárakódva az amúgy hétköznapi és tartós félelmeinkre. Ennek az eredménye a zsigeri szorongás a jövőtől, valójában irreális rettegés magától az élettől. Ha ma megkérdezünk egy fiatalt például a gyermekvállalással kapcsolatban, az előzőket mindet felsorolja, mint a gyermekáldás ellenjavallatát. Elkerülő magatartásként a modern társadalom nem gondol a jövőre, a mának szeretne élni, élvezni azt, nem osztozni senkivel, nem gondolva a holnapra (mert az életét nem az utolsó lélegzetvételétől vezeti vissza). Ebben a, kiemelten negatív szinergiajelenségben az élet továbbadása egyre kilátástalanabb (ez persze csak az európai fehér ember problémája…). Elkeseredve kell kimondanunk, hogy a modern ember kelepcébe csalta saját magát. A helyzet az, hogy a világ nagy része neurotikussá vált! Ebben a helyzetben mind az egyén, mind a közösségek, különösen azok vezetőinek felelőssége óriási!

A félelem kezelésének a mindennapi eszközei mintha elfelejtődtek volna. Vissza kell térnünk az alapokhoz, miszerint a félelemmel, az abból kinövő szorongással való szembenézés, magyarázatának és leküzdésének kísérlete elkerülhetetlenül az élet értelmének kérdéséhez vezeti az embert. A cél nem a félelem tagadása vagy jelképes megkötése, elkerülő magatartás (amely a félelem konzerválása), hanem annak elfogadása és a vele való együttélés kísérlete.

Az egyén szintjén kezdjük azzal, hogy a félelem a túlélésünk szempontjából nem haszontalan érzés, éppúgy, mint a fájdalom, arra figyelmeztet, hogy valami nem oké, mozgósítsuk erőinket, összpontosítsunk a feladatra, amely a félelem esetében az, hogy elkerüljük a veszélyt. Sajnos nagyon sokszor olyan dolgoktól félünk, amelyekről az eszünkkel tudjuk, hogy nem kéne, amelyekkel kapcsolatban félelmünket feleslegesnek tarthatjuk. Máskor meg az a baj a félelemmel, hogy olyan erős, hogy ahelyett, hogy nagyobb erőfeszítésre tenne alkalmassá, inkább ront rajta. Amikor a megküzdés helyett már csak a passzivitásra vagy a bizonytalan, alig kontrollált viselkedésre marad lehetőségünk. Mindkét esetben elveszítjük a kapcsolatunkat a valósággal. Ilyenkor érdemes kísérletet tenni félelmeink leküzdésére.

Mindenekelőtt tudatos odafigyeléssel kell helyreállítanunk a valósághoz való viszonyunkat. Használhatunk erre néhány jól irányzott kérdést: Mi a bizonyítéka annak, hogy a félelmem reális? Van-e más magyarázat? Mi a legrosszabb, ami történhet? Túl tudom-e tenni magam rajta? Mi a következménye annak, ha hiszek a félelmem valóságosságában? Mi lenne a következménye, ha a gondolkodásomat a helyzetről megváltoztatnám? Mit tehetnék? Ha egy barátom/ismerősöm lenne ebben a helyzetben, mit mondanék neki?

Mi a helyzet közösségi szinten? A tartóssá váló szorongásaink feldolgozásában társakat kell találnunk. Az életigenlés, az életszeretet felkeltése közösségben hatékonyabb, mint magányosan. Ez a zsigeri szorongásaink legjobb ellenszere. A félelmekkel az elfogadást, a bizalmat, a reményt és a szeretetet lehet szembeszegezni.

És mi a helyzet a közélet terén, ha a félelemre, szorongásaink leküzdésére kérdezünk? Mindenekelőtt utasítsuk el azokat a vezetőket, akik fenn kívánják tartani a szorongást! A háború rémével szemben a tudatos békevágyat, az az iránti elkötelezettséget „díjazzuk”! Azokat a vezetőinket támogassuk, akik a nemzet, az ország érdekét nézik, ha az illegális migrációról, annak káros és pusztító következményeiről van szó! Azok legyenek fontosak számunkra, akik a testi egészség mellett a mentális – lelki, szellemi – készségeinket is erősíteni akarják. Mindenekelőtt azokkal működjünk együtt, akik képesek bizalmat ébreszteni, azt megőrizni szeretnének, akik távlatos reményt tudnak kelteni az egyes emberben, családokban, közösségekben, akik az egymás iránti szeretet erősítésére képesek! Akkor egyénként képesek leszünk együtt élni a félelemmel, és nem süppedünk bele a szorongásba!

A szerző építész, címzetes egyetemi docens