Boldogasszony csarnokában

Kevés izgalmasabb időszak van egy nép életében, mint amikor kollektív hitét egy másik kezdi áthódítani – de úgy, hogy a kettő egymásba olvadását, egymásra szervülését száz meg száz évek sokaságának elmúltával is nyomon lehet követni, vizsgálni, szemlélni, visszavetíteni – megejtő, hatalmas élményt okozva ezzel mindazoknak, akiket érdekel fajtájuk gondolkodásmódjának, hitének, egész kollektív lelki alkatának jelene –, amely a legszorosabban a múltban gyökerezik.

Ilyen időszak volt Luther és Kálvin vallásának rohamos terjedése az 1500-as években, amelyre oly megejtően utal már az Egri csillagokban Gárdonyi is – „a magyar vallás”, a reformáció által kialakított református hit kialakulásának ideje. Ám ilyen volt az a sokkal régibb korszak is, midőn a magyar ősvallás – a táltosok ázsiai hitvilága – áttűnt a legkoraibb kereszténység speciálisan magyar változatába – így és ekkor jött létre népünk máig létező és a jelenben is bizonyítható, káprázatos, a maga szépségesen „többszólamú mivoltában” is oly egyedi Boldogasszony-kultusza. Egyik legnagyobb néprajztudósunk, Kálmány Lajos azt írja: „hagyományaink szerint Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony”. Legősibb dalaink, imáink, dallam- és szövegrelikviáink – akárcsak népi hit- és hiedelemvilágunk, népi szemléletmódunk, beszédmodorunk, gondolkodásmódunk, szóhasználatunk, népi mitológiánk egész alakrendszere mindenekelőtt Boldogasszony Máriára épül és azon úgy alapul, hogy az eredendő, ősi pogány hit tiltott elemeiből jónéhány töredékeiben szokásainkban, néphitünkben nemcsak fennmaradt, de rendkívüli erejű és hatású produktumokban – például zenében, dalokban – újra meg újra ki is fejeződött. Azoknak az elhivatott, nagyszerű zenei és erőteljesen magyar indíttatású tálentummal bőségesen ellátott kortársainknak pedig – Petrás Máriának, Török Tillának, Tolcsvay Bélának és Heinczinger Miklósnak – nem volt egyéb dolga, mint az Új Színházban április 6. és 11. között hagyományosan – immáron nyolcadik alkalommal – megrendezett Keresztény Színházi Fesztiválon egy igen originális, rendkívüli – mondhatni: szenzációszámba menő – esten bemutatni azt az általuk összeállított és előadott különleges színházi koncertet, amely a tradicionális magyar Boldogasszony(Mária)-tisztelet jegyében született. És amely ősi istenanyánk felé forduló régi és újabb keletű dallamokkal, énekekkel, zenékkel hajtott főt, Boldogasszony csarnokává szentelve a színháztermet és gyakran szívszorító percekkel megajándékozva Árpád népének a zsúfolt nézőtéren megigézve ülő mai Kárpát-medencei utódait.

Jelképesnek számított, hogy az esten – Petőfi ölelkező két országának hangjaként – elhangzott az ősi magyar (Boldogasszony anyánk) és az ősi erdélyi (Ó, én édes jó Istenem) himnusznak számító két csodálatos dal is. Szintúgy, hogy a produkció végén az előcsarnokban a nézők ritkán látható módon, spontán ünneplésben részesítették a négy előadót. A jelenlévő néhány magyar író pedig elismerően összenézett és bólogathatott: igen, így valahogy kell a nemzet rejtekező szellemét megszólaltatni, 2025 kérdőjelekkel teli, hűvös szelekkel terhes kikeletének napjaiban, a Duna partján, Szent István bazilikájához közel, minden magyarok fővárosában.

A szerző író