Költő a talált tárgyak osztályán

Négy és fél évtizeddel ezelőtt, az Úr 1980. évében már vagy tíz esztendeje volt, hogy – 18-19 éves korom óta – egyféle költői bűvöletben éltem. Valószínűleg abban, amely – ma már tudom – annyi mindent megalapoz az ember életében. Alighanem ezzel magyarázható, hogy a Felsővárosban lakó nagy szerelmemtől hazafelé, Rókusra tartva, végig a Nagykörúton, annak Brüsszelről elnevezett szakaszán a 23-as számú házon döbbenten vettem észre az emléktáblát, mely tudtunkra adta, hogy „Nem én kiáltok, A föld dübörög.” Ebben a házban lakott egyetemi hallgató korában József Attila (1905–1937). Az emléktáblát elhelyezte: a Dolgozó Ifjúság Szövetsége Szeged Városi Bizottsága a költő születésének 50. évfordulóján” – ám mellette, egy legalább még egyszer akkora, nagy, fekete, fényes, láthatóan sokkal később felkerült másikat is megpillantottam, amely viszont lakonikus egyszerűséggel közölte, hogy itt, ebben a házban található a városi talált tárgyak osztálya is.

A nagy témát – költő a talált tárgyak osztályán – meg is írtam (jó néhány évvel ezelőtt egyszer már ezeken a hasábokon is felemlegettem), az őseredetit meg az egykori Új Tükör valamelyik megsárgult, ma már muzeális ritkaságnak számító, 1980. tavaszi száma őrzi, igaz, mostanság már mindinkább kínzó hiányérzetekkel vegyülten.

A 120 éve született Költők Költője, akiről maga Kosztolányi mondta, hogy „egy fejjel magasabb mindnyájunknál”, manapság – már jó ideje, egyre növekvő mértékben – a finoman szólva is elhanyagolt lírikusok sorába tartozik, Pilinszkyvel, Weöressel, netán Benjámin Lászlóval vagy Juhász Ferenccel együtt. Attilánkkal együtt utóbbiaknak is alighanem kijár a még csak ostobának sem nevezhető, egészen elképesztő-megdöbbentő címke, hogy „kommunista” vagy legalábbis „balos”, és semmit sem számít, hogy '56 ifjú halottaiért Benjámin írta a talán egyik legszebb verset (Elesettek), Juhász Ferenc meg a Kádár-kor alighanem legszuggesztívebb magyar hazafias versét alkotta meg (Babonák napja, csütörtök; amikor a legnehezebb). Mindez semmit sem jelent immár – hiszen Attila megírhatta, hogy „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – /mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába /s ne legyen szabad, ami jó” – szülővárosom ikszedik szégyenére elvették nevét az egyetemtől (illik a sorba: lebontották Bálint Sándor szülőházát, hosszasan és bőszen tiltakoztak Ságvári nevének kiiktatása ellen – hiába, a régi jó komócsini szellem halhatatlan), és általában: amit Tőle és Róla olvasni lehet, az nem tartozik sem az ismert, sem az így-amúgy ajánlott-propagált literátori ínyencségek közé – az ellenpéldákat konkrétan csak azért nem nevezem meg, mert minimum blaszfémia és kirívó gusztustalanság (és még sok hasonló egyéb, például) lenne együtt említeni ezeket az Ő nevével…

Csakhogy.

Írhatott róla akármilyen gyönyörűt-maradandót Déry Tibor és Bálint György, Féja Géza és Szerb Antal, készülhetett róla Jelenczki István jóvoltából még 2004-ben a Magyar Hírlapban is többször méltatott, négyrészes, szép és hatásos film, és (csodák csodájára, úgy lehet) megmaradhatott április 11-i születésnapja a költészet napjának (kié másé is lehetne – akárcsak Jókaié a magyar prózáé…) – Attila egyelőre örülhet, hogy szobrát meghagyták az egyetem központ épülete előtt a szegedi Dugonics téren, még mindig van róla elnevezve irodalmi díj (más kérdés, időnként kik és hogyan kapják) és egyáltalán: legalább néhányan még tudhatjuk, hogy a magyar irodalom egyik legjobb értője, a máig legjobb magyar irodalomtörténet szerzője, Szerb Antal alighanem tényleg örök érvénnyel méltathatta úgy: „helyét az irodalomban ma még megközelítőleg sem lehet meghatározni”.

És mégis… Illetve mégse.

Költő a talált tárgyak osztályán? (Kicsit másképp, mint 1980-ban vagy akár bármikor máskor.)

További borongás helyett, búcsúköszöntőnek inkább kis születésnapi csokor. Kényszervigasz gyanánt, talán.

„A magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető intellektuel csoport karmaiba került, s ez a kényszerű szellemi frigy volt egyik oka végső meghasonlásának. (…) Petőfi-lázzal élte sorsát, olyan irammal, melyre bölcs és szerencsés kortársai csak a fejüket csóválták. Nemcsak lélekben élte végig a Petőfi-sorsot, hanem biológiai létében is: stigmásan. Meg kellett fizetnie, halnia ezért az iramért, éppúgy, mint Petőfinek. (…) Már a világhoz intézte monológját, csak néha-néha törte át komorságát az elégia: ráismert egyéni áldozatának nagyságára és sírt, mint Krisztus az Olajfák hegyén.” (Féja Géza)

„Egy ember sorsa túl kevés ahhoz, hogy ennyi fájdalmat okozzon. Csak annak kell ilyen rettenetesen szenvednie, aki valami titokzatos módon mindenkiért szenved.” (Szerb Antal)

„Egy emberséges rendért folytatott küzdelemben így alulmaradván, mivel más emberben nem akart kárt tenni, Attila önmagát ölte meg. Ezt felismerve feléje fordultam, hogy megölelem még csontváz alakjában is. De már eltávozott.” (Déry Tibor)

A szerző író