Nincs botrány? Csinálunk!

És csináltak. Hogy kik? Azok például, akik szakmányban gyűlölik a jelenlegi kormányunkat, vélhetően azért, mert nem az ő kedvenceik nyertek választásokat. Ilyen egyszerű ez. Nagy úr az irigység, s nem csak a politikában. Volt pár évtizedünk, ami alatt megtanulhattuk, milyen is az a botránypolitizálás. Hogy megértsük, abban segítettek bennünket a külföldiek, például a világhírű festményeket „szakmányban” megrongáló, „lázadó” idióták, akiket – s ezt máig sem értem – a hatóságok nem zárták börtönbe, s nem szabtak rájuk olyan büntetést, amely szerint a kép értékét meg kell téríteniük, ha kell, életük végéig kényszermunkát végezve. Ez nem történt meg – sajnos. Amikor a botrányos rongálások jószerével mindennapossá váltak, ha jól emlékszem, valamelyik nagyokos azzal magyarázta, hogy a klímaszorongás vezeti a múzeumokban ételmaradékokkal „támadó” (mármint a világhírű festményeket bekenő) aktivistákat. Aligha hinném, hogy Botticellire, Monet-re, Picassóra, Leonardóra haragudtak meg az úgynevezett aktivisták, már csak azért sem, mert ha jól emlékszünk, nagy buzgalmukban az első osztályú labdarúgó-meccseket is megzavarták olykor-olykor a művelt Nyugaton, s a meccseken is a klíma miatt szorongtak. Azóta sem tudtam megfejteni, hogy a fentebb emlegetett festők miért tehetnek a klímaváltozás ilyen-olyan jelenségeiről, mert hiteles magyarázat sosem érkezett, hisztéria- és botránykeltés viszont volt, és sajnos mostanság is van bőven. A jelszó és az indok pedig rövid cikkecském címében rejlik: Nincs botrány? Csinálunk! És meg is kezdődött a verseny. Mármint annak idején az őrült klímavédők között azért, hogy eldőljön, ki tud nagyobb marhasággal előállni annak érdekében, hogy megértesse velünk, ostoba civilekkel, hogy nyakunkon a klímaváltozás. A legjobban nekem az az akció tetszett, amikor a Premier League-meccsek némelyikén kötelekkel odarögzítették magukat a kapufához. Nem azért, hogy hamarosan felváltsák a kapust, hanem akkor is a klímát védték. Mellesleg magam részéről igencsak nehezményeztem, hogy néhány bősz szurkoló nem avatkozott bele a meccset megzavaró klímavédő magánéletébe, de hagyjuk is a „mi lett volna, ha” kifejezést.

A fentebb emlegetett „tiltakozások” miatt aztán kezdtük megérteni, hogy nincs azoknak semmi közük a klímaváltozáshoz, hanem az a jelszó vezérli őket, hogy „ha nincs botrány, csinálunk”. Ilyen-olyan érdekből, természetesen. Még a megrendelők kiléte sem maradt titok, olyannyira kilógott a lóláb. És kilóg ma is. Nálunk is, ahol mostanság nem „klímázgatunk”, hanem inkább „híd-foglalózunk” és „prájdozunk”. Mert az akciók célja, legyen Pride-ellenesnek elnevezve, vagy bármi másnak, a lényeg mégiscsak az, hogy minél eredményesebben és bőszebben szidják, ócsárolják, támadják a jelenlegi kormányt – persze innen-onnan anyagilag is megtámogatva a tüntetgetőket, akciózókat. Mondhatnám, hogy sebaj, volt időnk megszokni álliberális honfitársaink vádjait. Jó néhány cikket őrzök tíz évnél is régebbi újságokból, amelyekből most kigyűjtöttem, milyen jelzőkkel illették például 2012-ben az akkori Orbán kormányt. Íme: antidemokratikus, náci, korrupt, arrogáns, kirekesztő, amatőr, megosztó, hazug, kifosztó, vallási, faji és nemi megkülönböztető, nacionalista, antiszemita és így tovább. Mi szem-szájnak ingere! Mit mondjunk? Megszoktuk már az örökös rágalmakat régóta. Miképpen a kettős mércét is, mely a magasságos Európai Unióban is uralkodik. Nem kicsit, nagyon, és már régóta. S tudomásul kellett vennünk, hogy mert olyan kormányunk van, amelyet többször is megválasztottak a szavazók, ezt nem lehet nekünk megbocsátani, mert ez a demokrácia elleni skandalum. Azaz botrány! Így aztán tudomásul kell vennünk, hogy ezt sem az EU-ban, sem az álliberális körökben nem képesek „lenyelni”. Ezért kell tüntetgetni, hidakat lezárni, trombitálgatni a rendőrség autói alatt, s naponta botrányokat rendezni. Az irigység bizony nagyon nagy úr! Már nem éppen fiatal kedves újságíró kollégánk nevezte „egyesített haderőnek” azt a nagy létszámú társaságot, amely gőzerővel igyekszik minden győzelem vagy siker alkalmával rohamra indulni, hogy megkísérelje meggyengíteni, avagy inkább megsemmisíteni a jobboldal szavazóbázisát. S ezért még akár egy Mona Lisa festményt is beáldozna, ha volna neki ilyen. S mert nincs, hát gerjeszti a botrányt, az álbotrányt megannyiszor. Mostanság leginkább a hidakon. Ahol tort ül az irigység. És éppen ezért kell a botrány. Meg kell a botránygyártás.

Az az igazság, hogy a botrányokhoz sajnos némiképp már hozzászoktunk. Emlékezzünk csak! Volt itt felspanolt Schmitt Pál-botrány, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest is vádolták plágiummal, ordibáltak néhány szobor áthelyezése miatt, botrányt kavartak bizonyos hírességek újratemetése okán, lefasisztázták, lenyilasozták Vass Albertet, botrányt csináltak jó néhány ember vezetői kinevezése miatt is, továbbá a stadionépítések ürügyén, de nem sorolom. Mégpedig azért nem, mert túl sokáig sorolhatnám. Irigységből mindenesetre jelesre vizsgáztak és vizsgáznak az örökös botránycsinálók, akik sosem restek ahhoz, hogy szerte kürtöljék, mekkora diktatúra dúl Magyarországon.

Vajon a klíma-hisztérikák és a festménygyilkosok (Greta és társai szerte a világon) mostanság mire készülhetnek? Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, marad a jelszavuk: Ha nincs botrány, csinálunk!

A szerző újságíró