Érzek, tehát vagyok 1. – Egyéni haragból dühvezérelt társadalom

Descartes híres tézise, a „gondolkodom, tehát vagyok”, az ember önmeghatározását a gondolkodással kötötte össze, ami nélkülözhetetlen az önismeret és a személyes fejlődés szempontjából. Ezzel szemben egyre többen hangsúlyozzák az ember önmeghatározásának egy másik – véleményük szerint alapvetőbb – vonását, mely az érzésekre helyezi a fókuszt, ennek a szemléletnek a tézise: „érzek, tehát vagyok”. Ez a nézet az önmegvalósítás helyett a társas, közösségi kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Nem véletlen, hogy e nézetet többek között egy házasságmegújító mozgalom, a Marriage Encounter (Házas Hétvége) karolta fel, építette be a rendszerébe.

Az érzés definíciója nagyon fontos, sok minden ebből következik: „Az érzés spontán, belső reakció egy személlyel, hellyel, helyzettel kapcsolatban. A spontán felmerülő érzéseink fontos jelzések arról, hogy a lelki alapigényeink kielégítettek-e, vagy sem. Az alapigényeink: szeressenek; értékesnek érezzem magam; összetartozzak valakivel; szabad, vagyis önmagam lehessek. A definícióból következik, hogy az érzéseink – mivel spontánok – se nem jók, se nem rosszak, vagyis erkölcsileg semlegesek. Nem értékelhetők, nem vagyunk értük felelősek. Hatásukat tekintve lehetnek pozitívak vagy negatívak. Fajtájuk szerint négy fő csoportba oszthatók: a negatív érzések: a harag, a félelem, a bánat/fájdalom (egyesek szerint van egy negyedik negatív érzéscsalád is, ez az undor), a pozitív érzéscsaládból jellemzően csak egy van: ez az öröm.”

Nagyon fontos az érzés és az érzelem megkülönböztetése: az előbbi spontán, hirtelen reakció, az utóbbi tartóssá váló érzés, így válik a spontán felbukkanó haragból az egész személyiségünket birtokba vevő düh, a hirtelen félelemből irracionális rettegés, a szomorúságból bénító életuntság, depresszió. Ezek viszont erkölcsileg már nem semlegesek, az érzelmeinkért már igenis felelősek vagyunk. (Megjegyzés: a vonatkozó szakirodalom nem tesz különbséget az érzés és az érzelem között, holott ez az érzelmekkel kapcsolatos tisztánlátás érdekében nagyon fontos volna!)

Az érzelmek húrjait sokan, sokféleképpen „pengetik”. A közélet egyes szereplői, elsősorban a túl régóta a választók által a hatalomtól elzárt politikusok, nagy előszeretettel űzik az érzelmi politizálást. Azon belül is elsősorban a haragot igyekeznek felkelteni, tartósítani. Tudva azt, hogy minden emberben vannak elégedetlenségek, ingerültségek, türelmetlenségek, de ezeket mindenki – a saját jól felfogott érdekében – kezelni igyekszik, nem „dédelgetik” a spontán érzéseiket. De ha rájátszanak ezekre, akkor egy tartós izgalmi állapot jön létre, a konkrét dologra irányuló harag egyre több mindenre kiterjed, és átjárja a düh az egész személyiséget, sőt a társadalom jelentős csoportjait is. Így válik az egyéni harag, majd düh „csoportdühhé”, ami súlyos társadalmi válságokhoz vezethet.

A gyűlölet-, káosz- és anarchiakeltés atyamestere Saul Alinsky. Az általa összeállított „Radikálisok 12 szabálya” között ilyen gondolatok szerepelnek: „Támadj, támadj, támadj minden irányból, sose hagyj esélyt a tántorgó szervezetnek a pihenésre, átcsoportosításra, talpra állásra és a stratégiája újragondolására.” (…) „A fenyegetés gyakran rémisztőbb, mint maga a dolog. A képzelet és az ego gyakran sokkal több negatív következményt képes vizionálni, mint bármely aktivista.” Sokan használják „kiskáté”-ként Alinsky eszméit.

Egész országokra kiterjedő – kívülről szított, szervezett – társadalmi dühök voltak az úgynevezett „színes forradalmak” Észak-Afrikában, amik az addigi kormányok megbuktatásához, instabil állapotokhoz, végső soron az illegális migráció megindulásához vezettek, és ez a mai napig tart, rendkívüli szenvedéseket, bizonytalan állapotokat okoz mind a megtámadott, mind a kiinduló országokban.

A kívülről szított és pénzelt 2013-as Majdan-forradalom is a mintapéldája annak, hogy lehet tömegeket kivinni az utcára és egy több hónapig tartó, csaknem száz áldozatot követelő megmozdulást szervezni. A rendkívüli brutalitással járó kijevi utcai eseményeket Viktoria Nuland amerikai nagykövet és a Soros-birodalom szervezte. Az eseményeket ismerjük, ez vezetett a mostani orosz–ukrán, illetve inkább az orosz–amerikai proxyháborúhoz, aminek az ukrán nép az elszenvedője. Ezt a rendkívül veszélyes – mert a harmadik világháború rémét is felvető – helyzetet a másodszor amerikai elnökké választott Donald Trump és kormánya igyekszik csillapítani a béketörekvéseivel.

A közelmúltban szinte az egész amerikai társadalmat a düh lázában tartotta a Black Lives Matter (A Fekete Életek Számítanak, rövidítve BLM) mozgalom, amit egy George Floyd nevű bűnözőnek a 2020-as rendőri beavatkozás miatti halála eszkalált. Ekkor az indulatok felkorbácsolása utcai vandalizmushoz, súlyos összeütközésekhez, fosztogatásokhoz vezetett. Ez a nehezen megfékezhető akció Donald Trump első elnökségének idejére esett, határozott kormánybuktató szándékkal.

Hazánkban itt van mindjárt Magyar Péter, a düh apostola, aki járja az országot, ő a hivatásos lázító, aki a mindenkiben könnyen felébreszthető spontán haragot agresszív dühhé képes növeszteni. A szövege, minden mondata valóságos kútmérgezés, amerre jár, ott az éltető víz is ihatatlanná válik. A haragból könnyen dühössé váló emberek észre sem veszik a belőle áradó lélekmérgezést. Ő maga egy erőszakos, frusztrált személy, csak úgy árad belőle az agresszivitás, már a járása, a spontán gesztusai is egy önmagából kifordult egyéniségről árulkodnak. A regnáló kormány tagjait börtönnel fenyegeti, az újságírók propagandisták a szemében, már a kérdezéstől dühbe gurul.

Az általa keltett zaklatott állapotban a tömeg könnyen manipulálható, az agresszivitása könnyen kicsapja a biztosítékot, feloldja a belső fékeket. Az ellenfél ellenséggé válik, akivel bármit meg lehet tenni, akár meg is lehet ölni. Láttunk erre a közelmúltból példákat, elég Robert Fico és a Donald Trump elleni merényletekre gondolni. A haragból kinövő düh irányította közhangulatban a gyűlölet természetes létformává válik, kontroll nélkül átjárja a személyiséget, az illető észre sem veszi, hogy miket mond, annyira kifordul önmagából.

A forradalom receptjeit szolgáltatja szerte a világban Szrgya Popovics szerb aktivista. Útmutatásai rendre visszaköszönnek a magyar ellenzék akcióiban is, különösen az utóbbi hetekben. Belgrádban parlamenti összecsapással, füstgyertyákkal jelent meg az ellenzék. Ezt másolta minap a magyar parlamentben a Momentum, ők is füstgyertyákkal majdnem felgyújtották az üléstermet, többen rosszul lettek. Jellemző a dühös, hangos kisebbségek magatartása, akcióikkal – legfrissebben minap a hidak elfoglalásával – rá kívánják kényszeríteni az akaratukat a csendes, normális többségre. Ennek ellen kell szegülni határozott nyugalommal és a többség jogos igényeinek, igazának tudatában, a normalitásnak a jogok mellett a kötelességek hangsúlyozásával, a kettő egyensúlyával.

Mit kezdhetünk ezzel a magatartással? Az első és legfontosabb: nem szabad felülni az állandósuló provokációnak! Másodszor: rá kell mutatni arra, hogy Magyar Péter és a körötte lévők magatartása önsorsrontó és hihetetlenül káros az egész nagy közösségre, a társadalomra nézve. A harmadik: a saját spontán haragjainkat csillapítani kell, nem szabad dédelgetni a feszültségeinket, féltékenységünket, netán irigységünket, a napi bosszúságainkat gyorsan el kell felejteni. Nem szabad átvenni a mások haragját, ez a legrosszabb fajta szolidaritás.

A stratégiai nyugalmat kell szembe helyezni a dühös magatartással, az ebből kinövő közhangulattal. A nyugalom váratlan magatartás a dühös emberrel szemben, lefegyverzi, hatástalanná teszi az illetőt, a dühe légüres térbe fut. Ne hagyjuk, hogy egyéni haragból dühvezérelt társadalom jöjjön létre!

A szerző építész, címzetes egyetemi docens