Damaszkuszi titkok, útközben

Érdekes könyvre, benne még érdekesebb részletre akadtam a minap – de az igazi szenzáció alighanem a szerző maga: Berkesi András.

Bizony.

Ő, személyesen.

A Kádár-korszak messze legfuttatottabb anti-írója, lektűrnek is csak nagy jóindulattal nevezhető csinálmányait elképesztő példányszámban jelentették meg – egyedül a legfőbb hitbizományának tekinthető Magvetőnél kiadottak esetében ez a szám megközelíti az ötmilliót. A szovjet hódoltság első évtizedében ÁVH-s őrnagy, a forradalmat követően karhatalmista, a több mint hírhedett szenny, ama bizonyos Októberi vihar (1958) szerzője. (Ha van igazi rendszerváltás Magyarországon, a terrorszervezetben viselt és ismertté vált dolgaiért úgy életfogytiglan körüli hűvös járt volna neki.)

A kezembe került könyv szintúgy a Magvetőnél jelent meg. Ám a megjelenés időpontja az igazán izgalmas.

1991.

Négy évvel az első Lakitelek, három évvel a köztársaság kikiáltása és egy esztendővel az első szabad választások után. Már jó ideje a Szent Koronával ékes, ősi címerünk van, és az utolsó megszálló katona hagyja el az országot.

Berkesinek meg új könyve jelenik meg a Magvetőnél, a kézirat befejezésének pontos ideje is precízen ott a szöveg legvégén: Szentendre, 1990. november. Alig két hónapja, szeptemberben tör ki és be a Nappali hold hisztéria-tornádó, Csoóri Sándor elképesztő mérvű meghurcoltatásának „ügye” – száznyolcvannál több cikkben támadják, hat (6) írás van mellette. És íme, mindezenközben itt az új Berkesi-opusz, címe: Tűz a tanyán. És a legszenzációsabb szenzáció – a második világháború végén játszódó történet – és a kötet – vége felé, a 144. oldalon olvasható: „én azt akarom, amit Veres Péterék meg a népi írók. Ne gondold, hogy Magyarországon túl sok híve van a kommunista pártnak. – Naiv vagy, fiam. Gondold el, ha az oroszok elfoglalják az országot, a hatalom az övék lesz. Itt az fog történni, amit ők akarnak. Ők pedig azt akarják, hogy itt szovjet rendszer legyen. Én magyar forradalmat akarok, igazi demokráciát. Én félek a proletárdiktatúrától, mert az, mint tizenkilencben, terrorral jár. Az egyszerű embereknek pedig nem tetszik a terror. Elriasztja őket a forradalomtól. – Őszinte legyek? – kérdezte László. – Nekem sem tetszik. De hát hol vagyunk mi még attól? Hidd el nekem, doki, én békés ember vagyok. Irtózom a vértől és az erőszaktól, de mit tegyek, ha arra kényszerítenek, hogy a fegyveremet használjam. Én hiszem, hogy terrorra nem kerül sor. Az lehet, hogy az oroszok szovjet rendszert akarnak, de ne feledd el, hogy a kommunista párt csak egy a pártok közül. Szerintem a népszavazás, a választás fogja eldönteni, hogy milyen rendszer legyen Magyarországon. Persze a földosztással, a nagybirtokok felszámolásával egyetértek.”

És nem sült ki a szeme és nem szakadt le az ég, és ágyban, párnák között hat esztendő múlva, 1997-ben. A damaszkuszi út a maga borongós titkaival meg békésen kanyarog tovább, forgalom a megszokott.

Az önfegyelem létszükséglet. Ilyenkor kell megküzdeni a legesleglebírhatatlanabbal: a tudattal, hogy mi is az emberi fajtához tartozunk.

A szerző író