Igen vagy nem

Két szó kap hangsúlyt április közepétől a kormány véleménynyilvánító szavazásán: az igen és a nem. Támogatja-e Ön, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen? – így szól a kérdés, az állampolgár pedig igennel vagy nemmel fejezheti ki álláspontját. Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy milyen szerepet kap a magyar nyelvben az aktuális mondatszó, illetve a határozószó. Igen és nem: rövidke szavak, de amikor kiejtjük őket, érzéseket és gondolatokat generálunk. Az emberi érintkezés és cselekvés alapvető kulcsszavaival szembesülünk, és azok maradnak örökre. Arra is jók, hogy egy-egy megnyilatkozáshoz való viszonyunkat (egyetértés, cáfolat) kifejezzék.

Egyesek úgy vélekednek, hogy a nemnek nincs konzekvenciája, az igennek azonban mindig. Kőkemény igenek és nemek csak a katonaságnál vannak. A hétköznapi életben sok tragédia és sok öröm fűződik ehhez a két szóhoz. Az »igen« beleegyezés, megnyugvás, harmónia, megállapodás, komolyság; a »nem« fájdalom, vihar, üvöltés, becsapottság, harag. De: ami az igen vonzata, a nemre is lehet igaz. És fordítva. Emberi gyarlóságunk hozadéka a két szó álnoksága.

Volt idő, amikor egy kézfogás vagy egy adott szó elegendő volt az igenhez vagy a nemhez, ma egy szerződés sem jelent biztonságot. Furcsa világot élünk. Már azt sem tudjuk, hogy fiúk vagyunk-e vagy lányok, hogy az igen tényleg igent jelent-e, vagy éppen az ellenkezőjét. Mennyivel egyszerűbb, ahogy a nő viszonyul az igenhez és a nemhez. Erre tökéletes aforizmát gyártott Szobotka Tibor: „A női »igen«-ben sokkal kevesebb »nem« van, mint amennyi »igen« van a női »nem«-ben.” Csurka István a pártállami időkben mondott meghatározása érvényes ma is: „A körülírt »igen«-ek és a még inkább körülírt »nem«-ek korát éljük.” Leggyakrabban használt szavaink közé tartozik az igen és a nem, de a politikusok, akik gyakran nyilatkoznak, nemegyszer akrobata módjára bánnak velük. (De itt is érvényes: tisztelet a kivételnek!) Pedig az igenek és a nemek megóvnák őket attól, hogy eltévedjenek az igenek és a nemek labirintusában, és lehetővé tenné, hogy mindig tudják, merre tartanak. A politikusok azonban kifejlesztették magukban azt a képességet, hogy látható következmények nélkül elnyeljék a verbális csapások energiáit, másrészt hosszú, tekervényes mondatokban válaszoljanak, melyeknek célja az idő kitöltése, anélkül, hogy mondanának valamit. Hiába tanácsolja a Biblia, hogy „…legyen az igen igen, a nem nem, ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól való. (Máté 5:37) Zavarba ejt minket a „nemigen”. Akkor most nem vagy igen? A jelentése: nagyon keveset; kis mértékben; nagy nehezen; szinte nem. „Rossz szomszédság: török átok, / S ők nem igen [Arany még két szóba írta] jó barátok.” Aztán itt van a „talán” határozószó, amely időt rabol, és fájdalmasabb, mint a kegyetlen nem. „Oly korban éltem én e földön, / mikor a költő is csak hallgatott, / és várta, hogy talán megszólal újra” – írta Radnóti Miklós. József Attika Ars poetica című versében a költészet eszményét vita formájában fogalmazza meg: egy-egy állítás mellé rendre odakerül annak a tagadása is: „Nem volna szép”, „nem lógok”.

Frank Crane 19–20. századi amerikai református lelkész állította: „A nem nyelvünk egyik legrövidebb szava. Az emberi lélek tömören megfogalmazott függetlenségi nyilatkozata.”

Álljon itt végül Andrád Sámuel 18. századi anekdota gyűjteményének egyik darabja, amely egy újabb nézőpontot vetít elénk: „Egy római ember ebédel vala egyszer egy kliensénél; ez azt gondolta, hogy legnagyobb kedvességet mutat amahoz, ha minden szavára »igen«-t mond, és mindenen csudálkozik, valamit az ő patrónusa szólánd. De annak ez a kedvtölés igen ízetlennek tetszvén, azt kiáltá heves indulattal a szüntelen »igen«-t mondónak: – Mondj már egyszer »nem«-et is, hadd tudjam, hogy ketten vagyunk.”

A szerző újságíró