„Negyvenöt éves vagyok. Tűrhetően egészséges. Igen nagy veszélyek után, melyeket kegyelemszerű feltételek és körülmények mellett éltem át. Valószínűleg nagy veszélyek előtt. De élek és dolgozom, igazibb kedvvel, mint valaha is. Többet nem kívánhatok.” 1945. április 11-ről való a naplóbejegyzés, és közeledvén a 125. évfordulóhoz – szemben velem három polcon sorakoznak a Márai-könyvek –, nem az ismert és népszerű kötetek egyikét emelem le, hanem naplóit lapozgatom.
Negyvenöt év alatt megtanulta, hogy van Gondviselés, „de van feladat is, melyet nem lehet a Gondviselésre bízni; könyörtelenül el kell végeznünk, egyedül”. Az emberekben csalódott, „haladásra képtelenek”, csak néha tűnik föl egy-egy, „akiben isteni erők dolgoznak”. A számvetéshez tartozik az önismeret, a csalódások és fájdalmak mellett a derűs pillanatok felidézése. A „legnagyobb öröm” mellé az ittenihez hasonló választ vártam – az Egy polgár vallomásai ifjúkori fejezetében is föltűnik az újságírói hevület és a fölismerés az élet nagy titkának leleplezéséről: „Nem volt ilyen. Az élet volt jó, csodálatos, meglepő, az egész. Avval együtt, ami borzalmas volt.”
Ugrunk most több mint egy évtizedet: 1957. április 11-én előbb az olvasmányok lajstroma: „Pál a Kolosszébeliekhez. Arany: Balzsamcsepp. Vörösmarty: Az ember élete” – Márai sokat, olykor egyvégtében, gyakran pillanatnyi hangulatától függően és párhuzamosan több szerzőt, több művet olvasott. A „már nem fontos” amerikai állampolgárság után gyors visszatekintés utóbbi munkáira, köztük a Jób, a Rómában történt valami, a Föld, föld címűekre. A világban való visszhang „majdnem semmi”, ami van, az alaposan megszűrt; mind kevesebb az ember körülötte, „de aki maradt, megbízhatónak tetszik”. „Semmi nem aggaszt már nagyon. Semmit nem remélek nagyon.”
Másnap séta közben elkapja a pánik, hogy „valaminek” vége van, de menni kell tovább, „ez csak egy pillanat, az értelem nem tudja befolyásolni”. Kierkegaard-ra tereli a figyelmét, mintegy mentségként, mert a nagy emberek is hiányosak, sérülékenyek, s ez „a hisztériás paranoid” is képes volt minden nehézség nélkül a próféta szerepébe építeni „saját magáról alkotott nagysági képzeteit”. De amikor kivételes pillanatokban meglátja önmagát, meglepi olvasóját: ilyenkor egészen éles látó, „lucidusan, csaknem ironikusan kritikus”.
Az ötvennyolcadik év első éjjelén elhangzik a név, amely hetek óta nem jutott eszébe: William Blake. Meztelenül ült a lugasban, úgy fogadta látogatóit, mégiscsak az Elveszett Paradicsomot jöttek olvasni… – és Swedenborgra hasonlított, mert természetes módon tudott beszélni a képtelenről. Ötvennyolc évesen a globális béketerv ötlete foglalkoztatja. Tisztán látja a Szovjetunió gondjait, a kínai kérdést, Európa semlegesítését, Amerika érdekeit, és a globálisan fenyegetett világban valamilyen „modus vivendi” lehetőségében, a különböző érdekeket áthidaló, az ellentétes erők egymás melletti létezését, normális „élhetési módját” biztosító esélyben reménykedik. Félre kell tenni a presztízssérelmeket. „Szép terv – írja Márai. – Milyen kár, hogy nem hallgat reám a kutya sem.”
Másnap Lola, a felesége szerint már öreg ahhoz, hogy pincérnek jelentkezzen, ahogy tervezte, majd egy tanulmányt olvas arról, hogy a leveles növénynek nyolc és fél óra sötétségre van szüksége ahhoz, hogy elszánja magát egy virágra. Amerika éppen alszik, az író sem tud „sötétben beszélni”, hiába tervezte, hogy az 1945 és 1957 közötti naplók könyvbe szerkesztett változatát közreadja – egyelőre lemond a tervről. Az „amerikai álom” így is érthető tehát? Hogy közben már hozott virágokat, halotti és dicsőségkoszorúkat is fontak belőlük, s néha átváltozott húsevő virággá?
Hatvanévesen Camus szellemi vitái Faulkner és Szent Ágoston mellett Desartes-tal; Szabó Lőrinctől a „huszonhat év” rekviemje, amely az Orpheusz-monda egy különös változata: „egy költő leszáll az emlékek alvilágába, hogy a szavak zenei erejével visszahívja kedvesét a halálból” – már több mint költészet, egészen anyagszerű. (Át kell ugranom ismét majd’ egy negyedszázadot, s a kihagyott párhuzamokat is hiányolhatja az olvasó az önreflexiók mentén született művekkel; a Márai-napló olvasónaplóként való értelmezése szintén tanulságos, és az írói attitűdre is rámutató erejű – vissza fogunk még ezekre térni.)
Márai nyolcvannégy éves. A néhány, Rómából és amerikai városokból érkezett üdvözlőlap között az öccse levele Budapestről, benne a levelezőlappal 1900. április 12-ről, amelyen az apja bejelenti, hogy fia született. (Mindketten megváltoztatták Grosschmid vezetéknevüket, Márai hét évvel fiatalabb öccse Radványi Gézaként vált világhírű filmrendezővé.) Nagy fáradtság, nagy adag vitamin, magyar versek, magyar irodalomtörténet. „Nyugalom, ha a halálra gondolok. Nyugtalanság, ha a meghalásra gondolok.”
Egy év múlva Lola éppen a születésnapján veszíti el ismét az eszméletét, egyedül vannak – „nem tudok örülni, mert még élek, nem emlékszem jóra és rosszra”. Felötlik benne, hogy nincs intézményes szabadság. Mindennap, mindenki egyedül, csak egy rövid időre, a maga erejéből lehet szabad. A szellemi táplálékairól soha nem feledkezik el, nyolcvanöt évesen Mark Twain leveleit olvassa, Aiszkhülosztól A perzsákat, Reagan elnöktől és feleségétől pedig egy üdvözletet: „minden jót kívánnak 85-re”. Folyamatos a betegápolás, szinte minden más kapcsolata megszűnik a külvilággal, de igyekszik követni a kortárs magyar irodalmat. A kezébe kerül egy 1983-as versantológia – nagyon ritka egy sor, amelyben „szikrázik a költészet” –, s úgy dönt, hogy inkább Arany Jánossal (nincs olyan év, hogy ne említené, többször) meg Shakespeare-rel tölti el maradék idejét. Szeretne nosztalgikus lenni valami iránt, de nem tud, elég annyi is, hogy „lenni”. S eszébe jut, hogy még az előtt szeretne meghalni, mielőtt megvakulna.
Ősszel szinte minden idejét a kórházban tölti Lolával, Spinoza etikáját olvasná, de rájön, hogy minden csak szó, „a valóság szótlan”. A feleségét már búcsúztatja lélekben, ő feladta – hatvankét esztendő együtt, az első karácsonyeste, amelyet nem közösen élnek meg, a szoba már sötét, az asszony nem ismeri föl. „Néha a szégyenérzet, hogy élek.” Éjjel csak Krúdyt tud olvasni. Lola január 4-én meghal – egyre rövidebbek és egyre ritkábbak aztán a bejegyzések. A nyolcvanhatodik születésnapján nem veszi föl a telefont, tapintatlanságnak érzi, hogy tovább él, mint kellene. November végén Géza öccse is visszaadja lelkét a Teremtőnek.
A következő születésnapjáról nem emlékezik meg, örökbe fogadott fia is meghalt, negyvenhat évesen összeesett munkába menet. Most már végleg egyedül maradt, Lola után ő volt számára az utolsó „személy”, aki jelentett valamit – „Már nem akarok írni. […] Nagy ajándék lenne nem ébredni fel.” Az utolsó születésnap is visszhangtalan a naplóban, de három magyarországi könyvkiadó szerződése érkezik a Márai-életmű kiadására. Visszaüzeni, hogy előbb vonuljanak ki a megszálló seregek, és tartsanak demokratikus, szabad választásokat.
Ezt már nem érte meg. Csak egyetlen bejegyzés maradt 1989-ből, január 15-ről: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Február 21-én meghalt, a mentők a földön fekve találtak rá, a fején lőtt sebbel.
A szerző irodalomtörténész