A „sértegetések órája”

Szűkítsük le a témát a magyar parlamentre, a „sértegetések órájára”, ahogy a napirend előtti felszólalásokat a falakon kívül nevezik, és azt látjuk és halljuk, hogy az ellenzék egyes tagjai magukból kikelve, féktelen indulattal, emelkedett hanghordozással, hisztérikus dührohammal, elszabadult agresszivitással teszik fel a kérdéseiket, és arra gondolunk: csak nehogy baj érje őket a túlzott hevülettől. Vajon miért nem lehet békésebb vizeken, emberi hangon felszólalni anélkül, hogy a gyűlölet, az irigység érzését keltenék bennünk? Korunk népbetegsége a gyűlölet, az indulatok pedig olyanok, mint a járvány. Mondhatjuk, hogy a politikában semmi sem megvetendő – az indulat sem. Volt idő, amikor – Mikszáthtal szólva – a „beszélő házban” mindenki békésen viselkedett. Hja! akkor még Jókai mesélt. Nem ezt kívánnám vissza, hanem a viták, az ellentétek, a személyeskedések helyett kulturált magatartást. Urambocsá, szellemességet. A vita ugyanis a tudás cseréje, a vitatkozás a tudatlanságé. Meggyőződésem, hogy az emberi hangon elmondott vélemény, javaslat sokkal célra vezetőbb, mint az indulatos, dörgedelmes fellobbanás. Aki azt akarja, hogy ítélete hiteles és elgondolkoztató legyen, beszéljen emberül, érzelmek, indulatok nélkül! De nem vagyok naiv. Tudom, hogy lehetetlent kérnék a mélyre süllyedt viselkedésforma idején. Márai Sándort hívom segítségül. „Túl sok a feszültség az emberi szívekben, túl sok az indulat, a bosszú – írta. – Nézzünk szívünkbe, s mit találunk benne? Indulatot, melyet az idő csak halványabbra párolt, de parazsát eloltani nem tudta.” Márai írhatta volna ezeket a mondatokat napjainkban is, azzal a különbséggel, hogy az idő nem halványabbá párolta az indulatokat, hanem inkább kiterjesztette. Hogy az indulatok hová vezetnek, ezt ma még nehéz előre látni. A jelenben élni nehéz, a jövőben megjósolhatatlan, a múltban pedig lehetetlen. Zavaros korban élünk, konfliktusok közepette, melyeket romboló indulatok tüzelnek. Így hát szükségünk van egy szilárd alapra, egy olyan belső hozzáállásra, amely biztonságot teremt. Hiánycikk napjainkban a jó szándékú ember, akiből békesség és nem felindultság árad. Lassan elfelejtjük a társas érintkezés élvezetét, a szolidaritás önfeledt örömét. Többször leírtuk, elmondtuk: a törésvonalak családokat, barátokat fertőztek meg, az ellenségesség, a gyűlölet, a másikat megbélyegző agresszív indulat mételyéből hosszú ideig aligha lesz szabadulás! Ha egyáltalán lesz valaha Magyarhonban.

Kövér László házelnök a televízió 48 óra című műsorában elmondta, hogy régebben a parlament folyosóin még tetten érhető volt az egymással szemben álló pártok képviselőinek eszmecseréje, de mára ez a fajta diskurzus kihalt. 2005-ben jártam a strasbourgi parlamentben, és azt tapasztaltam, hogy a különböző nézeteket valló magyar képviselők beszélgettek egymással, hovatovább viccelődtek. Ma talán nem is köszönnek egymásnak.

Van azonban pozitív, tiszta szándékú indulat is, ami mögött az igazság érdekében nemes elszántság húzódik. Amikor azért engedjük ki a gőzt, hogy a szavakat jó értelemben megerősítsük. Az ádáz indulat azonban sokszor felülírja a józan észt, ahogy a félelem eltiporja a következetes gondolkodásmódot. Ha egy mondatban szeretnénk megfogalmazni az indulat lényegét, forduljunk Kosáry Domokoshoz. „Az indulat olyan ördög – mondta –, amit nagyon könnyű életre kelteni, és nagyon nehéz megfékezni.”

Éppen befejeztem jegyzetem írását, amikor a parlamenti botrányról értesültem, melynek során momentumos képviselők mérgező füstgyertyákat gyújtottak az ülésteremben, megakadályozandó a szavazást a gyülekezési jog módosításáról. A szavazás – mint ismeretes – így is érvényes volt!

Erőszakkal nem lehet nyerni. Csak akkor nyersz, ha megőrzöd a méltóságodat.

A szerző újságíró