Kit érdekel, mennyibe kerül egy kiló csirkemell, emelkedik vagy csökken a benzin ára, miből veszünk lakást, lesz-e béke Ukrajnában, vagy mikor veszik fel szomszédunkat az Európai Unióba! Ha a labdarúgó-válogatottunk oda-vissza kikap Törökországtól, az minden egyebet felülír. Boldog, boldogtalan úgy érzi, hogy most aztán neki okvetlenül meg kell szólalnia, mert mégis csak felháborító, ami történt!
Nincs ebben semmi meglepő, így vagyunk kódolva.
A legvadabb Rákosi-korszakban, amikor kitelepítések, tészesítések, B-listázások, ÁVH-s razziák, koncepciós perek, élelmiszerhiányok borzolhatták volna a kedélyeket, akkor sem ezek miatt tört ki elsőként az elégedetlenség, hanem az elvesztett 1954-es vb-döntőt követően. Az évszázad meccsének győztese, az éveken át veretlen Aranycsapat ezüsttel zárt Bernben. A világbajnoki aranyérem feledtetett volna mindent, győzelem esetén tán két évvel később még a forradalom és szabadságharc sem tört volna ki…
Kit érdekel most a korábbi sikersorozat, amikor a papírformára fittyet hányva ezt a török válogatottat, a szerbet és az oroszt maga mögé utasítva jutott a legmagasabb osztályba az együttes – nem mellesleg a törököket akkor oda-vissza legyőzve –, és ki emlékszik már az ezt megfejelő diadalsorozatra, amikor az angol, valamint a német válogatottat megelőzve, csupán Olaszország mögé szorulva őrizte meg a helyét az elitben; a két Eb-döntőről már ne is beszéljünk! Csak a pillanat számít – legalábbis a kesergőknek –, akik a napokban botlábúaknak, szégyentelieknek, szerencsétlenkedőknek nevezik ugyanazokat a játékosokat, akiket nemrég még az egekbe emeltek. A következő lépés, hogy talán már az állampolgárságuktól is meg kellene fosztani őket, de kiváltképp a szövetségi kapitányt, Marco Rossit, aki egyébként sem itt született, még mindig csak töri a magyart, és hiába játssza nekünk, hogy minden felelősséget magára vállal, ő nem értheti meg a kudarc mélységét.
A futball őshazájaként számontartott Angliában nem ver ekkora hullámokat egy mérkőzés, a hidegvérű angolok nem is sejthetik, mi járja át a magyar szurkolók lelkét. A legutóbbi világbajnokság előtt – éppen a magyar csapattól elszenvedett, csúfos hazai 0–4 után – az elitből kieső angolok kapitánya, Gareth Southgate helyzetét meg sem rendítette a kínos vereség, a második vonalba csúszás, még a remélt világbajnoki érem elmaradása sem; ő változatlan bizalmat élvezve folytathatta munkáját a halvérű közegben.
A honi közhangulatban parázsló tűzre az olajat a válogatott egyetlen nemzetközi klasszisa, Szoboszlai Dominik öntötte, aki a „sorscsapást” követően úgy mert fogalmazni: „Azok, akik akkor nem tudnak nekünk szurkolni, amikor vesztésre állunk, akkor se szurkoljanak nekünk, amikor nyerésre állunk”, majd hozzátette, hogy kijutnak a vb-re, és visszatérnek az A ligába is. No, egy ilyen magas labdát nem hagyhat ki egy félművelt, ám a népszerűségért bármire hajlandó véleményvezér, és az éterbe üvöltve gyorsan kioktatta a Liverpool sztárját: „Lejön a pályáról egy elvesztett meccs után, és számonkér, hogy azt gondoljuk, hogy nem jutnak ki a vb-re. Tényleg így játszotok, ócska módon és lecsesztek, hogy én mit gondolok?! Azt kell mondani ilyenkor, hogy gyerekek falábúak, botlábúak vagyunk, válogatott szinten sz*rok vagyunk, korábban voltunk jobbak, nem kaptunk ki húsz meccsig, örültünk is neki, de nem tehetitek meg azt, hogy lecsesztek minket azért, amit gondolunk a világbajnokságról. Mindenki szerint megérdemlitek, csak jussatok már ki, mi drukkolunk nektek!”
Ez a gondolatsor hibátlanul összefoglalja a focihoz fűződő érzelmeinket, amelyek alapján a vereséget szenvedők a pokol legmélyebb bugyrába valók, korbácsolniuk kellene magukat, persze ha ismét győznek, és diadaluk nyomán valóra válik a negyven éve hiába remélt álom, továbbá a „mindenki szerint megérdemelt” világbajnoki szereplés, akkor ismét megnyílnak a mennyország kapui. Abba most ne menjünk bele, hogy a falábúak, botlábúak és további, lekicsinylő jelzőkkel illetettek miért is érdemelnék meg, hogy a sportág csúcseseményén szerepeljenek, hiszen egy érzelemvezérelt embertől ne várjunk racionalitást; ahogy abba se, hogy a figyelmetlen még csak javíthat koncentrációján, de a botlábút emberfia nem képes cselgéppé varázsolni. Sokkal izgalmasabb azonban, hogy a szeptemberben kezdődő vb-selejtezők novemberben zárulnak, és az erőviszonyok alapján a magyar válogatott jövő tavasszal pótselejtezőn szakíthat a négy évtizedes nélkülözéssel. A beteljesedést elhozó találkozók pedig jövő év március végén lehetnek.
Még belegondolni is hátborzongató, hogy hiába szervezkedik másfél évtizede a Soros-birodalom, hiába ármánykodik az Európai Unió összes szerve, a jövő évi választások végeredményét, az ország jövőjét Szoboszlai Dominikék dönthetik el, hiszen éppen a választások előtti időszakban, a kampány hajrájában rengetheti meg Soprontól Csengersimáig a kijutás eufóriája vagy az újabb elbukás depressziója a választókat. Magyarázhatnak nekem majd bármit a sorsdöntő meccsek előtt a közvélemény-kutatók, mondhatnak, ígérhetnek kedvük szerint a politikusok; a történelmi tapasztalatok tudatában tagadhatatlan, hogy Marco Rossi és csapata kezében lesz Magyarország sorsa.
Na, ezért nem irigylem Szoboszlai Dominikékat, hiszen kinek a lába ne remegne meg egy ilyen helyzetben? Utána pedig hiába is emlegetjük a sérülést, a sáros pályát, a kapufát, a játékvezető és a videóbíró igazságtalanságát, semmi nem számít. Persze, a kormányváltók reményeit hűtheti, hogy az utóbbi időben ilyen kiélezett helyzetekben rendre erőn felül teljesített a válogatott, az utolsó utáni percek győztes góljai többször is boldogságot hoztak, és éppen Szoboszlai Dominik volt az, aki öt évvel ezelőtt az Izland elleni Eb-pótselejtezőn a 92. percben lőtt, pazar góljával, majd a legutóbbi Eb-selejtező utolsó összecsapásán a montenegróiaknak hintett kettővel tette mámorossá az éjszakát.
Vajh, ha ötszáz évvel ezelőtt lett volna már futball… Még Mohács idején sem malmozhatott volna Szapolyai!
A szerző vezető szerkesztő