Most, hogy a végére ért a demográfiáról a Magyar Hírlapban nyár elején elkezdődött vita, a szerkesztő óhatatlanul visszatekint és megpróbál valamiféle mérleget vonni.
Amikor júniusban megérkezett László Tamás három részes vitaindítója, az teljesen egyértelmű volt, a jövő szempontjából az egyik legfontosabb témában íródott, s a születési adatok láttán az is, beszélni kell róla, hiszen a 2010 után bevezetett családtámogatási rendszer nyomán örvendetesen emelkedni kezdő mutató újra csökkenésbe fordult. Úgy gondoltuk, már azzal is segíthetünk, ha a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztályában hosszú ideje e témában dolgozó szakemberek cikkeinek közreadásával a rajtunk kívül a fejlett országok társadalmaiban tapasztalható válságnak legalább a körvonalait, főbb ellentmondásait megmutatjuk. Én azt hittem, nagyjából nyár végéig tart ki az írások sora. De másképp alakult, meglepő módon terebélyesedni kezdett, mondhatjuk, társadalmivá vált, s most a végén talán túlzás nélkül kijelenthetjük, a publikációk és a benne megszólalók számát tekintve az utóbbi évek legjelentősebb sajtóban megjelenő vitája kerekedett belőle.
Száz cikk. Sok ez vagy kevés egy ilyen fontos kérdésben? Erre ki-ki maga válaszolhat, ha elolvassa ezeket az írásokat. Én inkább azt emelném ki, hogy a sajtó utóbbi időben tapasztalt átalakulását követően, amikor is háttérbe szorulni látszik a tudásátadási és kultúraközvetítő szerepe, s nyilván a technológia fejlődésének, a közösségi média „buborékgyártó” hatásának betudhatóan egyre inkább az egyszerűsítő eszközjellege dominál, most kiderülhetett, az életünket át- meg átszövik bonyolult, komplex problémák, amelyek megoldásához – ha egyáltalán lehetséges – sok-sok szempont mérlegelése, figyelembe vétele szükséges. Aki követte a vitát, az tudja, miről beszélek. Nincsenek egyszerű válaszok, a problémának számtalan egymással összefüggő, egymást befolyásoló ága-boga van, anyagi és mentalitásbeli, egyéni és közösségi, életmódban és értékrendben keresendő, s aki azt gondolja, tudja a mindent egyszerre megoldó választ, az áltatja magát.
A vita kapcsán el lehet és talán el is kell gondolkodni azon, mi a média szerepe és felelőssége manapság. Hogy mekkora árnyékot növesztenek a szavak, egy-egy ma hamarjában, átgondolás nélkül meggyökeresített ítéletnek, mantraként ismételgetett minősítésnek milyen hatása lesz holnap? Ahogy azon is, vajon milyen sors vár egy közösségre, amelynek különböző csoportjai a legégetőbb problémákról sem tudnak értelmesen, a méltányosság elemi követelményét betartva beszélni? A vita írásaival való bíbelődés alatt sokszor gondoltam, talán a demográfiai helyzet lehet az a terület, ahol a legegyszerűbb lenne egyetértést kialakítani, hiszen a legelvakultabb „lakosságcsere-hívőkön”, a válság megoldását a migrációban látókon kívül az mindenkinek világos lehet, ha nem születik elég gyerek, az probléma, és cudar jövőt vetít előre. De elég elolvasni a kormány e téren bejelentett új intézkedéseit interpretáló írásokat, amelyekben a leggyakoribb fogalom az „osztogatás”, hogy megállapítsuk, messze vagyunk ettől.
Bízva benne, hogy ha nehezen is, de mindez változik, és mert a gyorsan átalakuló világban az eddigieknél sokkal több bonyolult problémával szembesülhetünk, a Magyar Hírlap örömmel ad helyet a hasonló társadalmi vitáknak. Erre kötelezi a lapot a múltja és a közösség iránti felelőssége.
A szerző vezető szerkesztő