Vélemény és vita
Határátlépések
Mindennek van határa, tartja a régi mondás, de egyre inkább úgy tűnik, hogy nincs. Ezt a magyar emberek igencsak megtapasztalhatták az elmúlt esztendőkben, amióta világunk leginkább egy elmegyógyintézethez kezdett hasonlítani, semmint egy normális, emberhez méltó világhoz. Nem győzünk ugyanis „hozzászokni” a különböző „vadhajtásokhoz” – bocsánatot kérek a „jelzőlopásért” az ilyen nevű internetes hírportáltól –, melyek felfordult s az őrület felé tartó világunkat jellemzik, s naponta szolgáltatnak olyan példákat, melyek a fentebb idézett mondást, miszerint „mindennek van határa”, cáfolják és kétségessé teszik, azt bizonyítva, hogy az őrületnek, a sandaságnak s az erkölcstelenségnek bizony nincsen.
Jöjjön egy minapi példa, melyről már sokak értesültek. Történt ugyanis, hogy Ukrajna magyarországi nagykövete le akart tiltani egy orosz énekesnőt, aki meghívásunkra hamarosan fellép az Operaházunkban. Sokan tudják, hogy ő nem más, mint Anna Nyetrebko, világhírű szoprán énekesnő, aki vendégszerepelni jön Magyarországra. A nagykövet hatalmas szereptévesztésben van, s ez a tény bizony bennünket, magyarokat enyhén szólva is aggódással tölt/tölthet el. Ugyanis példátlannak tartom, hogy egy ország nagykövete érvényes szerződésekbe, valamint hazai szervezetek – ez esetben az Operaház – működésébe bármilyen szinten is beleszólhat. Mindenki olvashatta a napokban, hogy az ukrán úr azzal indokolta példátlan magatartását, hogy a művésznő kapcsolatban áll Vlagyimir Putyinnal, akit nyíltan támogat. Nos, hogy ez mit jelent valójában, tehát a kedves Anna miképpen támogatja nyíltan Putyint, arról fogalmam sincs. Az én filozófiám szerint – s ez bizony nem egyezik az ukrán nagykövetével – mindehhez nekünk semmi közünk. Mindenki azt támogat, akit akar, Putyinnak meg tiszteletemet fejezem ki, hogy kedveli és tiszteli az operát. Ám hogy egy nagykövet ilyen módon is bele mer szólni egy ország kulturális életébe, azt példátlannak tartom és cseppet sem tisztelem. Nem sok jót üzen mindez nekünk az ukrán mentalitásról, már csak azért sem, mert az orosz–ukrán háború „fényében” nem ez az első eset, amikor Magyarországot kényszeríteni akarják olyan állásfoglalásokra – például háborúellenes véleményünk miatt –, amely számunkra elfogadhatatlan. De van egyéb tapasztalatunk is szomszédainkról! [KK1] Gondoljunk csak a kárpátaljai, a munkácsi várban lévő turulszobor kálváriájára, azaz eltávolítására, melyet 2023-ban fékevesztett hazaszeretetükben saját állami címerükre cseréltek le, holott sem Munkács vára, sem a turul nem ukrán, hanem bizony magyar gyökerekkel rendelkezik.
Szóval nemcsak a fentiekből, hanem mindennapjaink életéből is kiviláglik, hogy a világ jelentős része nem óhajt a normalitás talaján maradni, inkább foglalkozik világhírű – lehetőleg orosz – művészek sorsába történő beleavatkozással, semmint a normális életre való törődéssel, a béke megteremtésével. Szerencsénkre – s szomorú, hogy ezt kell mondanom – mi még többnyire normálisan reagálunk olyan sértésekre, határátlépésekre is, melyeket az ukrán nagykövet szereptévesztése jelent. Ez esetben hála Ókovács Szilveszternek, Operaházunk első emberének, aki intelligensen és vezetőhöz méltóan válaszolt a túlbuzgó nagykövet példátlan beavatkozási kísérletére. Levelét a neten bárki elolvashatja. Érdemes.
Szóval határátlépések! Megzavarodott világunkban, ahol az erkölcsvesztés miatt nincsenek már zárt határok, hanem minden erkölcsi határt át lehet lépni, s bárki bárkit, legyen az ország vagy személy, úgy sértegethet minden bizonyíték nélkül, ahogy csak akar, ott egyelőre nincs sok esély arra, hogy az effajta szabadosságnak korlátot lehetne szabni. Pedig az élet ezerszer jobb lehetne, mint amilyen ma jut a föld lakóinak. Ez idő tájt ugyanis úgy élünk, hogy a szenvedés, a szomorúság, a reménytelenség árasztotta el a világot. Hogy miért? Nehéz rá válaszolni. Talán azért, mert a másokhoz való kapcsolataink elhibázottak. Persze itt is jöhet a miért. Miért hibázzuk el? Túl sok a határátlépés? Túl sok a felesleges beleavatkozás mások sorsába? Miért ver gyökeret megannyiszor a gyűlölet? Miért nincs szeretet? S miért nincsenek viselkedésbeli határaink? Nehéz, nagyon nehéz minderre válaszolni. Pedig van néhány nagyszerű gondolkodó, aki megpróbálta. Ilyen például bizonyos Alexander Cannon orvos és Távol-Kelet-kutató, akit érdemes sokszor idézni. A Kelet mágusai című könyvében egyebek közt azt írja: „Ez a kor haldoklik, mert anyagias és borzalmakra készül: ezért el fogja emészteni önmagát. E kor eltűntével új szellemi korszak köszönt földünkre. (…) Az Ó és Új Testamentum »csodái« nem légből kapott koholmányok. E csodák tanúsítják, hogy olyan hatalom lakozik bennünk, amely mellett minden más hatalom eltörpül. A tankok és bombázók civilizációt, életet pusztító hatalma semmivé válik a Hit, Akarat és Szeretet hármas csodája előtt, melynek csírája szívünkben-lelkünkben él.”
Nos, így legyen, bizony ránk fér némi csoda. Korunk – úgymond – haldoklását sok-sok ember érzékeli a maga módján, ahogy az idézett tudós leírta, azért, mert anyagias és borzalmakra készül. Továbbá esze ágában sincs megérteni a másikat, sokkal inkább uralkodni felette és parancsolgatni neki. A könyvet, melyből idéztem, Ukrajna magyarországi nagykövete vélhetően nem ismeri. Ajánlom szíves figyelmébe.
A szerző újságíró