Út a mennykupolába

Mostanában többet időzöm el gondolatban a letűnt időkben. Hogyan is volt, mi volt fontos, mit hordozok magamban még ma is? Nagy szerencsém volt, mert fiatalkoromban előnyére változott a világ. Még épp elcsíptem azt az időszakot, amikor egy nemzedék új szellemi közeget teremtett magának. Legalábbis megpróbált. A múlt század hatvanas-hetvenes éveire teszem ezt, amikor kiderült, hogy az ifjúság valami egészen újat akar. Megostromolja a valóságon túli bérceket. S persze kiderült, hogy rengeteg ismeretlen érzés lebeg a hatalmas mennykupolában a múltból is. Amit titkoltak, tiltottak.

Amerikában kezdődött az ötvenes évek közepén, de Amerika nagyon messze volt. Európa bennszorult a nagy háborús megrázkódtatásban, még nyugaton is tartott a romok eltakarítása, szellemi értelemben biztosan. Szegénység, döbbenet, idegenség. Szertehullott közösségek, kihalt olasz lakótelepek. Nem volt a helyzet jobb Németországban vagy Angliában sem. Franciaország zavarodott és labilis volt, a spanyolok elszigeteltek, itt, mifelénk pedig szovjet fennhatósággal bőszen építették a szocializmust.

Amerika a Hold fényfátylán át tükröződött, s ott sem ment minden olajozottan. Ötvenháromig a koreai háború mérgezte a levegőt, és a szikrázó jólét mellett mégis megjelent a lázadás, a rock and roll vagy valami ilyesmi. A blues és a rhythm and blues hallatszott, de elszigetelt fekete negyedekben, fekete gettókban, fekete kocsmákban. Tettek is arról, hogy ne nagyon fertőzze a „polgári közízlést”. Ezért volt döbbenetes, amkor Elvis Presley megjelent a színen. Az a pillanat mindent megváltoztatott, izgató és borzas volt. Forró szurkon táncoló. Elvisszel Amerikában megtörtént az áttörés. Nem ment könnyen. Törték a lemezeit, tiltották a mozdulatait (!), megpróbálták lejáratni, de nem sikerült. Végül mégis derékba törték a pályáját, behívták katonának. Utána meg rosszabbnál rosszabb filmekben szerepeltették, persze nagy pénzekért. A lényeg lemaradt. A lázadás, az új szellem. A mennykupola csillogott-villogott, de valahogy üresnek tűnt. Nagy szerencse, hogy homályos zugokban ott lapult az emberiség örökérvényű kulturális teljesítménye, és a nagy újat akarások idején is hozzá lehetett férni.

Már a hatvanas években jártunk, amikor Liverpoolból felemelkedett az új brit szellem, a beat. A zene volt a közvetítő. Ezrek és ezrek próbálták már megfejteni, mi is történhetett, amikor az a négy „mamakedvence” jól szabott öltönyben megjelent a színpadon – megszólalt a rádiókban –, és magával ragadta a tizenéveseket. Üvölteni kezdtek a fiatalok, nem agresszíven, bár sokak számára ijesztően. Valami lüktető érzés szakadt fel a lelkekből Liverpooltól Budapestig, Melbourne-től Los Angelesig. Dobhangú érzés volt, amely megpendített a lelkünkben egy húrt, rezonáltunk a hangokra, mozdulatokra. Másképpen akarjuk, jobb világot akarunk. Ezt érezték szerte a világon. Először ebben semmi politika nem volt, legfeljebb a „pógárok” pukkasztása, új életstílus. Öltözködés, hajviselet, szleng és persze a zene. Nálunk itt ehhez még kapcsolódott a kommunista rendszerrel – a hatalommal – szembeni, ösztönös ellenállás. Amely nyugaton később történt, azt már nem értettem, nem is éreztem. Amikor a beat egyes „világmegváltói” számlatömbbel a kézben kottából üvöltöztek mindenféle marxista, maoista, terrorista jelszavakat.

Nagy szerencse volt, hogy ez csak zsákutca volt. Jöttek az újabb hatások, a zene alkalmas volt ennek megfogalmazására. Önfeledten adtuk meg magunkat a Led Zeppelin, Deep Purple, mások a Black Sabbath, Colosseum világának, s mi minden áramlott még felénk! A Doors, a Rolling Stones, a Cream és persze mindenek felett Jimi Hendrix. Olyannyira az érzelmek domináltak, hogy a szövegeket nem is értettük, nem is nagyon érdekelt. Úgy éreztük, inkább elvenne, mint hozzáadna a dalokhoz, ha értenénk a szöveget. Csak érezni akartuk. Ez a zene komplett világnézetet alkotott bennünk, mindenféle ideológia, politika és egyéb felszínesség nélkül. Ennek nyomán kerestük az érzést a természetben és az irodalomban is. Saját írókat akartunk. Akik csak a mieink. És lettek ilyenek. Elősorban Hajnóczy Péter, de Bólya Péter is, és a hetvenes években még Esterházy Péter is. Ő hozta Ottlik Gézát, és a miénk volt Örkény István, Gyurkovits Tibor, Csurka István. Őket mindenkinek ismernie illett, nem sznobizmusból, csak mert a mieink. Be kell vallanom, hogy azokat a műveket, amelyeket nagyon „érteni” kellett, nem is fogadtuk be szívesen. Lehet, hogy egyszerűen nem értettük meg. A képzőművészet felé alig tájékozódtunk, azt valahogyan kiszorította a film.

A filmek ott keringtek a mennykupolában, s az érzés választotta ki a kedvenceinket. Csak mostanában gondolkodom el egy-egy film „mondanivalóján”. Akkoriban elég volt érezni, hogy miről szól. Semmi elemzés! A mai kor nagy átka az elemzés. Már szinte másból sem áll a közélet: elemzik a futballmérkőzést – négyen-öten –, elemzik a világhelyzetet, Csád vízgazdálkodását, elemzik a kultúrát, az elemzők elemzik egymást. Érthető, hogy a nemzedékemnek az a film volt a legfontosabb, amelyben a zene és a gyönyörűszép szabadságérzés együtt volt jelen. Ez volt a Szelíd motorosok. Sokszor láttuk, de soha nem beszéltük meg, „miről szól”. Mást jelentett lágy hajnali fényben, mást ragyogó kékségben. Mást jelentett a Wernesgrünerben és mást a Gólyában. Csak maradjon meg az érzés. A zene és a film mágikus összekapcsolódása még az olyan blőd sztorikból is előcsalogatta az ízeket, mint a Szép lányok, ne sírjatok, vagy a Kenguru. Előbbi örökítette meg a KEX együttest, s milyen jó, hogy így alakult. Utóbbiban a ZIL teherautó kormánya mögött, a lehúzott ablakban mosolygó, hosszú hajú srác a „fékezett habzású” magyar valóság szimbóluma lett. S nem tud nem eszembe jutni Jim Morrison, ahogy a Mustangjával a sivatagban rohan: „Riders on the Storm”.

Rajongtunk a filmért, de most nem tudok másik darabot felelősséggel ide hozni. Talán a Nap szépe volt még az a film, amely magával ragadott bennünket. Majd később az Apokalipszis most és az Utolsó tangó Párizsban. Akkoriban két „galcsim” is volt, az egyik még a régi általános suliból meg a környékről verbuválódott, a másk főleg a volt katonatársakból, egyetemista haverokból. A fenti kulturális hullámzások, remegések itt is, ott is érzékelhetőek voltak. Csak kis különbség volt. A Szindbád mindent vitt. Micsoda hatása volt Latinovitsnak! Én csak egyszer vagy kétszer láttam, de egészen döbbenetes volt, ahogy átlényegült a költővé, akinek a versét mondta. Mintha ott születne meg a vers – gondoltam, és tényleg, később el is mondta, hogy ez volt a célja. Ady-lemeze mindenkinek kellett hogy legyen. Az érzés felszabadítása. „Levél nővéremnek.” Éreztük. Hogy ki volt Irén, nem fontos. Így rakosgattuk össze a saját világunkat, amelyben egyaránt fontos volt a magyar író, aki katonaiskolába járt, és a bridzs nevű kártyajáték hozta el számára a világhírt; a rövidlátó grófi ivadék – szintén író –, aki a Csillaghegyi Munkás Torna Egyletben futballozott de a testvére a braziloknak is gólt rúgott a Népstadionban; az okkultista angol gitárvirtuóz, akinek tizennyolc húros, duplanyakú hangszere mutatta az utat a mennykupolába; az aranyszőke francia szépasszony, aki titokban prostituáltnak állt, és beleszeretett egy srác, akinek a szemében a halál táncolt a kötélen; a szelíd motoros, aki az út elején eldobta az óráját, kilépett az időből, s végül el is szállt, de röptét egészen profán lövés okozta.

Tudtunk mi minden korlátról. Tudtuk, hogy diktatúrában élünk, de egyetlenegy esetre sem emlékszem, hogy valaki visszafogta volna magát, lehalkította volna a szót, hátha figyel valaki. Tudtuk, mi az a „tégla”, de soha nem feltételeztük, hogy közöttünk is volna. Rossz érzés volt, mikor ez először megtörtént. Amikor „megfontoltabbá” váltunk. Ellenszenves, hideg érzés. Ez már később volt. Talán épp a hadseregben. Ott nagyon direkt módon szembesültünk a szabadság korlátozásával. Megsebesültünk, s mint köztudott: „Sebesült harcos senkinek sem kell.”

A szerző történész