Hirtelen nagy lett a nyüzsgés a hivatal folyosóin. Némi hangzavar is keletkezett, J. Károly a munkatársak beszédfoszlányai között idegenek beszédét is fölfedezni vélte. Nem lehetett pontosan kivenni a tartalmukat, de mintha „menekülési útvonalat” emlegettek volna, közben ellentmondást nem tűrő utasításokat adtak. A felháborodással vegyes, kétségbeesett morajba szaggatott, váltakozó hangerejű sikoltások vegyültek.
A felháborodott hangban J. Károly a munkát mindig óvatosan, de hatékonyan kerülő, ezzel szemben folyton elégedetlenkedő, az övétől két irodával arrébb lévő Schafferlaus Bélára, a kétségbeesett rivallásban az osztályvezetőre, végül a már-már dallamszerű sikolyban annak titkárnőjére ismert. Az idegeneket nem tudta azonosítani, zavarta benne a bakancsok üteme.
Miután átmenetileg csillapodott a hangzavar, visszatértek a bakancsok. Ajtócsapkodás és cifra káromkodás, mert a vészkijáratot elszállításra váró használt bútorok torlaszolták el – ezért még súlyos bírságot fog fizetni a hivatal. Jelentés az osztagvezetőnek: „A bomba helye és a robbanás ideje nem ismert!” Újabb pattogó utasítások, hogy „az ablakokat kinyitni, a mellékhelyiségeket is átvizsgálni!”
J. Károly épp ott ült, a folyosói toaletten. Amikor a tűzriasztó berendezés megszólalt, már akkor is ott ült, de képtelen volt felállni. Délelőtt többször is elindult, mert úgy érezte, hogy a görcs mindjárt radikális átalakuláson megy keresztül, és eredmény lesz belőle, de félúton mindig vissza is fordult, mert a kényszer elmúlt. Az ebédidőben elfogyasztott halpástétomos szendvics, majd a kávé sem hatott ösztönzően a belső szervek mozgására – csak a görcsökre.
A pástétomban több volt az adalék, mint a hal, a keményítőhöz használt kukorica is lehetett génmódosított, az idegről nem is szólva, ami J. Károlyt kínozta a megemelkedett vízszámla miatt. Megrepedt valahol a cső, már régóta szivároghatott, s szerelőt meg égen-földön nem lehet találni.
Apropó víz: no, az már szinte alig maradt benne. Nagy része az utóbbi órákban izzadtság, az utóbbi percekben meg kicsorduló könny formájában hagyta el a testét. Elhagyta az erő is, így a tökéletes lemondás állapotában zúgott fülébe a riasztó hol recsegő, hol visító hangja. Nemhogy felállni, de a cél érdekében erőlködni sem bírt. Legfeljebb bent fog égni vagy füstmérgezést kap. Arra nem gondolt, hogy akár fel is robbanhat.
Biztos, hogy nem gyakorlat, olyankor ugyanis nem szoktak bakancsok végigrobogni a folyosókon, és a titkárnő sem sikoltozik, Schafferlaus meg véletlenül sem háborodik föl, hanem örül, hogy nem kell szimulálnia. Hallotta, hogy újabban sportot űznek a fenyegetésekből, idegen titkosszolgálatok vagy dolgozat elől menekülő diákok. De miért épp a hivatal?! – Bosszúból talán, mert rossz helyre címezte tovább valakinek a panaszát? A görcs és az ideg mellé itt a lelkifurdalás is ráadásként!
Nem volt ideje tovább morfondírozni és görcsölni, felváltva, mert valaki nagy erővel kiszakította a vécéfülke ajtaját. A védőruhába öltözött tűzszerész és J. Károly is úgy meredt egymásra, mintha két ufó találkozott volna. És akkor – robbant a bomba. J. Károly megkönnyebbült. Széles mosoly terült el az arcán.
A szerző irodalomtörténész