Előbb az lett volna a cím, hogy Bornemiszától Jókai Mórig. Teljesíteni vágytam ígéretemet, hogy a kétszáz éves Jókai Erdélyéről szóljak, de közben a reformáció kori irodalmat kezdtem tanulmányozni. Ez a cím azt feltételezné, hogy három évszázad magyar irodalmának vázlatát adom. Noha ez lehetséges volna röviden is, több lenne benne a kín, mint az öröm. Az öröm és a kín együttesét éppen a tíz év híján fél évezreddel ezelőtt született Bornemisza Péter (a műfaj kereteivel meglehetősen szabadon bánó) prédikációi hívták elő.
A Balassi Bálintot nevelő s a magyar nyelvű világi lírát már előtte, az 1550-es években egyetlen nem vallásos ihletésű énekével, a „Siralmas énnéköm…” kezdetű búcsúverssel megteremtő prédikátor Nemeskürty István észrevétele szerint felismerte: az igemagyarázat (postilla) keretei igenis lehetővé teszik az önvallomást, a „regényes” elbeszélést, a jellemrajzot és a társadalmi kérdésekben való állásfoglalást. Bornemisza, akár a Bonfinit megszínesítő magyar krónikájában a másik reformátor, Heltai Gáspár, pótolja a bibliai szöveg lélektani hiányosságait, a maga elképzelése s „a dolgok belső logikája szerint kiegészíti és színezi az eseményeket. Tehát az elmondottakat nemcsak erkölcsi tanulságok levonására szolgáló hasznos kiindulópontnak tekinti […], hanem az emberi életből vett elbeszélésnek, melynek kerek, művészi egésznek kell lennie.” Ezért mutatnak a világi elbeszélő próza felé egyházi művei – egyedüliként a korabeli prédikációs könyvek között. Ezt az eltávolodást érzékelve fogalmazott így Bornemisza: „Ezeket nem prédikáció gyanánt írom, hanem olvasó tanúság gyanánt.”
Nemeskürty ebből az írói magatartásból következtette, hogy a szerző önmagát is kritikus kíváncsisággal figyelte, ami szintén új jelenség volt a magyar irodalomban. Az is modern írói felfogás, hogy a saját élményei, szenvedései, örömei azért fontosak, mert ezek ismeretében tud másoknak és másokról is nagyobb hitelességgel írni: „Atyámfia, teérötted is eresztette az Isten ezt rám, hogy amit neked írok, nagyobb bizadalommal vallhassam.” Az öt, összesen hétezer oldalt meghaladó postillagyűjteménye s különösen a két utolsó, valóságos kor- és társadalomrajz, amit nemigen szoktunk elvárni ettől a műfajtól.
Annál inkább a regénytől, legyen bár az valóban „regényes”, azaz romantikus. Mint Jókai művei, melyek világa roppant változatos és gazdag, saját képzelete és a dolgok belső logikája szerint színezve az eseményeket. A múlt és az akkori, 19. századi jelen és közelmúlt, de még a jövő is megjelenik (ami nekünk már múlt, s rácsodálkozunk látnoki képességeire a 20. század második felében játszódó A jövő század regényét olvasva). A szülőföld és a távoli országok, a föld mélye és magassága is regénybe kívánkozik, miként a lelkek mélye és szárnyalása.
Erdély több középkori történelmi fikciójában is cselekményszínhely lett – ilyen például a Minden poklokon keresztül vagy a Bálványosvár; a reformáció majd az ellenreformáció korát is onnan láttatta többször. A 16. század Fráter Györgye, Apafi Mihály és az Erdély aranykora itt játszódik, noha II. Rákóczi György korának Felvidéke (és szerelmi drámája) a Szép Mikhál című regényben legalább annyi művelődéstörténeti érdekességet rejt, s néprajzi ismeretanyaga is lenyűgöző. Gyakran vetik Jókai szemére, hogy sok fölös tudnivalóval terheli cselekményét, pedig az gyakran szinte észrevétlen marad. Ha viszont feltűnő a szerepe, arra az író reflektál, nemegyszer könnyed iróniával. Azt külön köszönhetjük, hogy nem hagyta irodalmon kívüli tényezőnek a néphumort. Akadémiai székfoglalóját is arról tartotta, lapjai és saját hálózata révén mintegy húszezer anekdotát, adomát és tréfát gyűjtött össze, igen sokat fel is használt a regényeiben. A „nép élce” cselekményformáló lett – mert alakította a karaktert, aki pedig nem lehet hűtlen a cselekményhez, következésképp néha a regénybe írt esemény nem egészen pontosan követi a történelem lapjaira jegyzetteket.
Az elátkozott család még egy évszázadot ugrik az események motivációjaként szolgáló felekezetek közötti viszályok bemutatásával, vissza a szülővárosba: a komáromi protestánsok és katolikusok örök konfliktusáig. A református fatemplom előbb az úrharag elleni jóvátétel, aztán a földrengés elmúltával megint bűnbak lesz, de ismét a jóvátétel következik a furfangos református–katolikus házasság révén. Ez már a szükséges írói igazságszolgáltatás, a csattanós fordulat, hogy meglegyen az élet és a mű egyensúlya. A végszóban Jókai azt vallja, hogy a „költőnek az életet kell tanulmányozni, mert az élet a poézis; nem az ideállét. […] Azért legélvezetesebbek mindig azok a művek, mik az írónak saját élményeivel vannak kapcsolatban. […] Az élet ezeroldalú árnyalatai nem lehetnek az íróra behatás nélkül; kell, hogy azokra visszaemlékezzék; hogy midőn fantáziája tervét kiegészíti, a minden egyes helyre külön odaillő alakok eszébe jussanak.”
Mikszáth írta a Jókai Mór élete és kora című portréregényben, hogy lapszerkesztőként A Hon hasábjain Jókai olykor még az igazságot is helyreigazította, mert békeszerető ember volt. A romantikus regény ugyan nemcsak elviseli, hanem sokszor megköveteli a túlzást, azokban is az egyensúlyra törekedett. Ez a romantikus egyensúly annyit tesz, hogy végül a jó győz. De ugyanúgy el is bukhat – mert az már vadregényes dráma. Az Erdély aranykorát olvasva újra – a centenáriumi sorozat első darabját, Jókai hatodik könyvét, második regényét, de az első valódi visszhangot kiváltó művét, melynek folytatását, a Törökvilág Magyarországont már a Pesti Napló megrendelésére írta – feltűnt a történelmi hitel hiánya. Hogy Bánffy Dénes nem volt olyan rossz, Apafi Mihály sógorlefejezése nem indokolt, a feleségek karaktere mennyire ellentétes, Béldi Pál és Teleki Mihály is kissé másként rémlett föl a történelemből. Jókai ezért Bánffy és Apafi alakjába is belekevert némi rossz tulajdonságot (hűtlenséget és későn ébredő lelkiismeretet) – a fikció egyensúlya végett.
Az irodalomkritika toposzai szerint Jókai az általa ismert erdélyi históriában lévő történeti adatokat „csillogó mezbe öltöztette, s részint humoros, részint megható epizódokkal bővítette. […] Élénk képzelőtehetségének nem volt szüksége alaposabb forrástanulmányokra; ha szerzett egy-két jellemző adatot, megalkotta belőlük a meséjét. Kortörténete nem jó, de hősei magukra vonják az érdeklődést”. Mikszáth is kiemelte a cselszövevényes, kedélyes és megható epizódok gazdagságát, a hang újdonságát, a korszak „merész friss fölfogását”. Ez a merészség abban állt, hogy Jókai „nem ragaszkodik szorosan a történelemhez, s nem fonja be vele meséjét túlságosan; az alakok élni látszanak, vérből valók, és megragadják az olvasót. Olvashatsz utána száz történelmet, Apafi vagy Teleki Mihály mégis csak az marad, aminek Jókai állította be”.
No, de ez az irodalom ereje! A regény nem történelemkönyv, noha sok minden világosabb lesz általa a történelem látható rétegei mögött. Mert az elbeszélés öröme abból is áll, hogy az ember megkínlódja az ismeretet. Előbb fölujjong, majd szinte ajkát vérzi, míg eljut odáig, hogy szembenézzen magával (mint tette ezt Bornemisza) és szerepeinek lelki színvilágával (ahogy élvezte még a kínt, a rosszat is Jókai, ha írás közben ezzé vagy amaz alakká változott).
A szerző irodalomtörténész