A világ meghatározó mítoszai egybehangzóan állítják, az elsötétedés utolsó korszakában élünk. A legkifinomultabban a hindu doktrína írja le az alászállás (Kali-Yuga) korát. A leépülés a lét és a létezés minden elemére kiterjed, így különösebben nem lehet azon csodálkozni, hogy a modern ember demográfiai válsággal is küzd. A modern kor kezdetét a liberális művelődéstörténészek szimbolikusan a francia forradalomhoz (1789) kötik. A népesedés kutatói szerint emberemlékezet óta a 18. század közepéig a Föld lélekszáma 500 millió körül ingadozott. A tartós földnépességet alapvetően a természet szabályozta; ha egy ősi közösség (törzs, nemzetség, horda, később falu, városállam stb.) kedvező természeti környezetben élhetett, akkor szaporodott, a szaporodás újabb földterületek felhasználását követelte, s ez idővel magával hozta az úgynevezett csökkenő hozadék törvényének érvényesülését (minden további, művelésre fordított áldozat egyre kevesebb fajlagos hozadékkal járt), a megélhetési erőforrások elapadása szülte az éhséget, a rossz táplálkozás a betegségeket – főszerepbe a fertőző betegségek kerültek – és a háborúkat. Ezek a pusztító jelenségek visszavetették az egyes életterek népességszámát, az új életfeltételek mellett viszont ismét megnyíltak a dús vadászmezők, a jobb legelők, később a jobb minőségű szántóföldek… És minden kezdődött elölről.
Fernand Braudel ezt a természetes folyamatot nevezi a biológiai egyensúly korszakának. Ez a több tízezer, százezer éves időszak a génekben és a kulturális mintázatokban rögzült; a természetföldrajzi viszonyok és a helyi szokások sokszínűségével ugyan illik számolni, de ezek a megfontolások nem kérdőjelezik meg az őshagyomány demográfiai természetét, a gyermekáldással járó életigenlést s az ezzel járó szexuális szokásokat, annak összes lelki-szellemi-szociális vonatkozásaival együtt.
A modern társadalom a biológiai egyensúly korát szinte említésre sem érdemes, rövid előkészületek után robbanásszerűen felszámolta. Három, egymástól nem elválasztható s egymást erősítő, életellenes folyamat bontakozott ki: 1. A 19. század közepén nevet kapó kapitalista gazdasági rend csak akkor racionális és csak akkor harmonikus, ha növekvő, s mivel ez véges térben képtelenség, így valójában ez a gazdaságszerveződés irracionális, életellenes; 2. Minden idők egyik legmegalázóbb politikai társadalomszerveződési intézménye a liberális demokrácia; 3. Az emberi létezés elemi létfeltételeit felszámoló ipari forradalmak, kivált a nagytechnika térhódítása. A nyugati szellem szülte ezeket az életszervező folyamatokat, és megfertőzte velük az egész világot; a gazdasági oligarchiák elérték, hogy apologétáik, a politikusok, a tudósok, a művészek és az újságírók döntő többsége „fejlődésről” beszéljen. A modern társadalom az elmúlt 236 évében a klasszikus liberális ideológia és a gyengécske ellenlábasainak (bolsevizmus, fasizmus) harcában forrta ki magát, valójában szintézisről van szó, nevezzük globalokrata libertinus technofasizmusnak, a továbbiakban GLT-nek. Globalokrata, mert egy szűk pénzügyi-gazdasági kör megszerezte a világ anyagi javainak döntő részét, és a Föld összes országát tekinti csereközösségnek. Itt az idő – hirdettetik Nobel-díjas közgazdászaikkal –, hogy egy-egy termék, szolgáltatás esetén egy cég termeljen a világ összes fizetőképes kereslete számára. Libertinus, mert már nincs semmi köze a klasszikus liberalizmushoz, nem mintha a klasszikus liberális demokrácia valaha is igényt tarthatott volna a „legtökéletesebb” egyeduralkodói címre. Technofasiszta, mert az alig kétszáz, de inkább száz év alatt létrejött nagytechnika emberléptéket meghaladóan gyors, grandiózus és tömegszerű. Mindhárom sajátosság az emberi létezés felszámolása felé nyitott kapukat külön-külön, együtt, egymást erősítve. Lao-Ce, Hésziodosz, Platón, Martin Heidegger, Jürgen Habermas véleménye a nagytechnikáról tökéletesen egybecseng. Jézus Krisztus üzenetét kiemeljük: a „technikát” szóra sem érdemesítette. Jellemző rájuk, hogy nagyon széles világnézeti tartományt fognak át. Ez a névsor legfeljebb kéttucat névből áll, közös bennük: az egyetemes életet igenlő emberi kultúra szellemi tartóoszlopai, velük ellentétes álláspontot képviselő, azonos kvalitású szerzők nincsenek.
Amilyen természetellenes volt a Föld népességnövekedésének féktelensége a kapitalizmus–liberális demokráciaipari forradalom útjára indulásakor, ugyanígy természetellenesnek kell tekinteni a hitványság korának utolsó éráját, amikor a nyugati és egyes, Nyugat által megfertőzött nemzetek, etnikumok teljes termékenységi arányszáma 2,1 alá zuhant. (Az egy nőre jutó szülések számát jelző mutató.) Valójában arról van szó, hogy a természet keresi eredeti, normális mozgásterét az emberi élőlény esetén is. Feltehetjük a kérdést: lehet-e a rosszat rosszal javítani; az abnormális növekedést az abnormális csökkenéssel? A helyes válasz, lehet, véletlenül. Súlyos hibát követne el az emberi civilizáció, ha erre a megoldásra hagyatkozna. Itt az idő az új biológiai egyensúly emberhez méltó megtalálásának. A kérdés csupán az, hogy az individuális és kollektív bölcsesség felkészült-e a kihívások megoldására.
A GLT egyik, végzetesnek látszó következménye, hogy a társadalmak legfontosabb integráló, mintafenntartó és -teremtő erejét, az úgynevezett életvilágot maholnap működésképtelenné teszi. A gazdaság, a politika, a technika és az életvilág a társadalom ciklikus folyamataiban betölti az ok és az okozat szerepét is, de ezek a szereplők nem egyenértékűek, domináns szerepben okként és okozatként is az életvilág van. Az életvilág a család összes funkcióját hordozza, beleértve a társadalmi kisugárzását is. A családok a genetikai örökség hordozói, ráadásul ezen a bázison alapszik a szocializáció is. E két, elválaszthatatlan tényező (génállomány és szocializáltság) egy család belső világának minőségét perdöntően meghatározza, s ha figyelembe vesszük a család kisugárzását a társadalom felé, akkor – jeleztük – életvilágról van szó.
Az életvilág elemei: 1. a családok „szolgáltatta” képességpotenciál, amelyre a munka világa és minden más társadalmi tevékenység épül. Ha egy közösség (család, település, szervezet, állam – csak a legfontosabbakat említve) megtalálja a horizontális és vertikális munkamegosztásban egy individuum helyét, akkor a kiemelkedően legfontosabb termelési szereplő, az ember társadalmi hatékonysága, áldásos tevékenysége érvényesülhet; 2. az identitásformák (vallási, nemzeti, etnikumi, nyelvi, kommunikációs élettér, nemi stb.) az életvitelek, az életmódok igényességét, hitelességét, egészségességét, szabadságát, megéltségét, tartalmasságát hordozzák, egyszóval állandó értékrendet, életigenlést; 3. az individuum önbecsülése (thümosz); nyugaton a krisztusi, keleten a taoista, buddhista, hindu, muszlim thümosz stb. határozza meg a képességpotenciál és a megélt identitás bázisán az ember lelkiismereti színvonalát, szellemi minőségét, akaratát, hitét, hogy úgy tudjon beszélni, gondolkodni és cselekedni, hogy Isten országához közelebb kerüljön.
A modern társadalom uralkodó gazdasági (technikai) és politikai rendje benyomult az életvilágba, s ott soha nem látott pusztítást vitt véghez. 1. A fékevesztett szakosodás révén az individuális tudás úgy eltörpült, s úgy elszakadt a természettől és a transzcendenciától, hogy az ember elveszítette méltóságát, miközben a kollektív tudás olyan grandiózus technikai rendszereket hozott létre, amelyek működtetése révén az ember idomítása és tenyésztése napirendre került. 2. Az életet igenlő, tradicionális identitásformák szétzilálása, perverz devianciákat (multikulturalitás, genderizmus, szinglikultusz stb.) állítva helyére. Itt zúzták szét a nemi szereposztást, itt csúfolták meg a nők csaknem isteni teremtőerejét, a gyermekteremtés csodáját, itt lehetetlenítették el a nők családban betöltött, meghatározó szociális, lelki és transzcendentális szerepét. Természetesen a férfitársadalom sem nyertese a modern világnak, mégkevésbé a GLT-nek, de a demográfiai gondok szempontjából a hölgyeké a főszerep. 3. A nyugati ember kiemelkedően legnagyobb vesztesége, hogy a krisztusi önbecsülésről lehántották Krisztust. A nők oldaláról maradt egy narcisztikus, karrierorientált, szereptévesztett lény, aki sem életre szólóan szeretni, de még szeretkezni sem tud, az anyai szerepre szociális-lelki és transzcendentális vonatkozásban képtelenné vált. A férfitársadalom sem járt jobban, vegyipari anyagok fogyasztása révén ugyan izmosnak tűnik, értelmetlen munkája „jutalmaként” ugyan váltogathatja márkás autóit, ugyanekkor életképes hímivarsejtjei kritikus szint alá csökkentek, s a libertariánus közszellem züllöttsége megfosztotta természettől rendelt szerepétől.
Van-e visszaút a megváltoztatandók megváltoztatása után? A nagy mítoszok egységes ciklusszemlélete szerint az alászállás 6480 évig tart, Kr. e. 4182-ben kezdődött, tehát még 273 év van a mélypontig, ha René Guénon számait követjük. Az individuumok, ha individuumok maradnak, mindig és mindenkor morális lényként kell hogy viselkedjenek, függetlenül a Manvantara (a teljes világciklus) állapotától. Ugyanezt az erkölcsi alapállást kell felvennünk, ha a kétszáz éves szellemi áramlatok, a százéves emberitőke-állomány és a 42 éves demográfiai ciklusok magyarázó és igazoló erejével számolunk. Ez utóbbi ciklushossz témánk szempontjából különösen fontos, egyébként jól ellenőrizhető, csak az egyes nemzetek korfáinak kiugró évjáratai közötti távolságot kell figyelembe venni. A ciklikus létezés szükségszerűség ugyan, de hossza és kilengései nem fátumszerűek, nem lehet nem figyelembe venni a kiszámíthatatlan történelmi kataklizmák romboló hatását.
Mivel a biológiai egyensúly korszakában érvényesülő természetes (ösztönös) gyermekvállalási szokásokat a modern társadalom szétzúzta, nem maradt más – első lépésként – mint ennek a pusztító folyamatnak a leleplezése, tudatosítása, a második lépésben pedig minden döntési szinten törekedni kell az elveszett utak megtalálására – a megváltoztatandók megváltoztatása mellett. Állj a kor elébe, ahogy kihív! – így biztat Shakespeare Cymbeline című drámájában, József Attila pedig így sóhajt: „Az meglett ember, akinek a / szívében nincs se apja, se anyja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek.” (Eszmélet, 1933–1934 tele)
– Az őrzők (a GLT-n túllépni képes papok, művészek, politikusok, tudósok, tanárok, az örök életre berendezkedett polgárok) feladata a női társadalom felszabadítása a modernség igája (karrierőrület, feminizmus, genderizmus, a liberális egyenlőség téveszméje stb.) alól, s a „teremtő” anyák tiszteletének, jóízlés keretei között tartott kultuszának előtérbe állítása.
– Az egoista hedonizmusra berendezkedett hatalomgazdaság helyébe, a szerény (nem szegény) fogyasztási kosarakat célzó, gazdasági koordinációk (etikai, családi, versenypiaci, bürokratikus stb.) sokaságát támogató, az önellátást minden szinten szorgalmazó gazdasági/világgazdasági rendszer megkerülhetetlen elvárás. A népesség határa itt egy régió, egy nemzet eltartóképessége; természetesen ekkor fel kell számolni – napirenden van – a tolvaj nemzetek kamat-, árfolyam- és erőforrásrablásokon alapuló világgazdasági „rendjét”. Az életigenlő gazdálkodás középpontjába a kiemelkedően legfontosabb erőforrásteremtőknek, a családoknak, illetve az életvilágoknak kell kerülniük.
– A legnagyobb kihívás az orvostársadalomra vár: a modern kor vegyszerekre, gépekre építette életigenlőnek látszó gyakorlatát, miközben az emberi civilizáció hátborzongató leépülése lassan megmutatja arcát (lásd a covidjárvány hátterét, következményeit stb.); az emberi lény természetes szelekcióját ne a rövid távú profit- és a hiúságlogika alá rendeljék, hanem az örökkévalóság etikai normái kerüljenek előtérbe. (Itt csak a kihívást kívántuk jelezni, társadalomkritikával, transzcendentális nyitottsággal rendelkező orvosokat tartjuk az elsődlegesen megszólítottaknak!)
– Egy gyakorlati megfontolás: már évtizedek óta a nemzetek feletti szervezetek elsőszámú céljai között kellene hogy szerepeljen az a nemzetközi megállapodás, amely a 2,1-es teljes termékenységi arányszámnál magasabb népesedéssel rendelkező nemzeteket és etnikumokat arányszámuk csökkentésére ösztönözné, a 2,1-es teljes termékenységi arányszám alatti nemzeteket és etnikumokat pedig a magasabb arányra bátorítaná. Ennek fényében talán érdemes megemlíteni, hogy az Orbán-kormány népesedéspolitikája akkor is tiszteletre méltó lenne, ha a magyar termékenységi arányszám változása nem igazolná vissza a törekvéseket.
A felsorolt feladatok kezdőlépéseihez is spirituális megújulásra van szükség. Új biológiai egyensúly korszaka kopogtat az ajtónkon! A természet törvényeinek szem előtt tartása mellett a társadalomnak minden értelmes döntési szinten újra kell értékelnie eddigi szerepét. Célszerű az elemi logikai szabályokat betartani, itt kiemeljük: „Minden, ami keletkezik, éppen keletkezése révén bizonyítja, hogy nem szükségszerű; mivel a szükségszerű az egyetlen, ami nem keletkezik, mert a szükségszerű van.” (S. A. Kierkegaard) Az új biológiai egyensúly csak akkor valósul meg, ha az emberi civilizáció képes lesz megszabadulni „keletkezett” felesleges, pusztító szellemi és fizikai kacatjaitól; a perverz, globalokrata libertinus ideológiájától, az ember- és természetellenes hatalmi gazdasági rendjétől, az arctalan tömegeket követelő, grandiózus, őrjítően sebes nagytechnikájától, benne olyan tudatipari szervezetekkel, amelyek az ember sajátos megkülönböztető jegyeit (nyitottság, önmaga fölé emelkedés és az önmagára reflektálás képessége) végzetesen eltorzítja.
A nyugati és a Nyugat által erősen fertőzött nemzetek, etnikumok dekadenciája kritikusan alacsony termékenységi arányhoz vezethet, míg a kevésbé fertőzött nemzetek és etnikumok a jólétük függvényében csökkenthetik a jelenleg jelentősen 2,1 feletti termékenységi arányszámukat. Ezek az egyenetlenségek állandósíthatják a nemzetek, de főként az etnikumok közötti viszályokat, s esetenként egyes etnikumok eltűnését okozhatják. A demográfiai feszültségek kulturális, gazdasági, ökológiai krízisek forrásai – és fordítva. A 20. század derekán Friedrich A. Hayek, a liberális eszmékben fatalistán hívő közgazdász így érvelt a túlnépesedéssel szemben: „Nem tekintem komoly gondnak, elvégre a világtérképre nézve hatalmas lakatlan területeket látok.” Ugyanekkor arra hívta fel a figyelmet, hogy minden nemzet, etnikum az eltartóképessége határáig nyugodtan szaporodjon. A tömeges migráció lehetősége eszébe sem jutott, sőt, óva intette azokat a nemzeteket, amelyek a nagynépességű, éhséggel küzdő országokat álhumanizmusból időközönként repülőgépről ledobott élelmiszercsomagokkal segélyezték és segélyezik. A legtöbb esetben éppen ezek a segélyezőországok tették tönkre a nyugati „fejlődésben” elmaradt népek, etnikumok, törzsek egészséges reprodukciós köreit. Újabban a libertinizmus szerelmesei – a nem problémátlan Hayek végleg eltévedt szellemi örökösei – az egyenlőség és a szolidalitás félreértett, képmutató jelszavait hangoztatják, amikor a tömeges migrációt szorgalmazzák.
Az új biológiai egyensúly megtalálása ugyan számos kihívást hordoz, de érdemes tudatosítani, hogy a demográfia talán egyetlen olyan területe a társadalomtudománynak, amelynek a statisztikája meglehetősen pontos, ráadásul a népesedés törvényei elfogadhatóan kiszámítható jövőt tárnak elénk. 1830-ban kb. egymilliárd ember élt a Földön, nem telt el kétszáz év, és ez a szám több mint nyolcszorosa lett. Vajon ellenkezőjükbe fordulnak-e, illetve fordíthatók-e a folyamatok? Van-e az emberiségnek erre kétszáz, emberhez méltó éve? Hiteles szerzők amellett érvelnek, hogy a 21. század közepén soha nem látott nyersanyag- és energiahordozó-hiánnyal kell számolni, amelyet a természeti környezetváltozások kedvezőtlensége még tovább erősíthet. Ezek a sokkok sok milliárd emberáldozattal járhatnak. Erről a pontról sokan a brutalitás, az öldöklés felé látják kibontakozni a folyamatokat. Erről nincs mondanivalónk, erre nem indulnánk el…
Korábban is számoltunk a spirituális megújulás lehetőségével. Ez visszahozhatná a görögök által már leírt, igazságos társadalom két olyan alapelvét, amelyek mentén megszülethetnének a krízisekre a katartikus válaszok. Arisztotelész szerint az autarkia és a közvetlenség jellemzi a jó városállamokat. Tegyük még hozzá az igazságos társadalmi berendezkedés egyetlen platóni elvárását: keressétek meg minden közösségben, hogy a megfelelő ember kerüljön a megfelelő helyre! Az élhetőség társadalmi keretei is vázolhatók anélkül, hogy holmi utópikus képtelenségekbe bonyolódnánk. 1. Gazdaság: szerény fogyasztói kosarak, kézhez álló szerszámok, új agrár- és kézműves kultúra, záródó munkamegosztás, a csereközösségekben számos koordináció érvényesülése (családi, etikai, piaci, bürokratikus, reciprocitás stb.), nemzetközi magánpénzrendszer helyett közösségi pénzrendszer, dezintegratív világgazdaság lehetnek a jövő gazdaságszerveződésének tartóoszlopai. 2. Politikum: szélesebb települési hálózat ellenőrzése mellett az adott településeken színes politikai alakzatok létrejötte kívánatos, a település eltartó képességét figyelembe vevő népességpolitika a természetességet és korunk civilizációs elvárásait a leghatékonyabban tudná érvényesíteni. 3. Életvilág: organikus, kézzelfogható produkciókhoz kötött munkatevékenységek tudáskészlete a technikai dominancia helyett a humán kultúrát kellene hogy előtérbe állítsa, főszerepbe a nagycsalád és az emberléptékű települések, lakókörzetek kerülnének, az emberek lelkét – s ez lenne a spirituális megújhodás – újból a szakralitás hatná át.
Ilyen elemi társadalmi és lelki feltételektől várható, hogy a gyermekáldás újból az emberi létezés csodájává váljon. Ahogy kb. kétszáz év kellett az emberiség biológiai egyensúlyának tönkretételéhez, úgy kb. kétszáz év (a szellemi áramlatok ciklushossza) kell ahhoz, hogy az emberiség megtalálja az új biológiai egyensúlynak megfelelő lélekszámát kb. 2,1-es termékenységi arány mellett. A gyermekáldás és -nevelés az emberi szeretet egyik csúcsteljesítménye, szégyen lenne veszni hagyni…
A szerző tanár, közgazdász