Átváltozások

Teherautó állt meg Gombos Miklós aranykoszorús harangöntő mester őrbottyáni háza előtt. Nem lehetett látni, mit rejt a platója, mert a csomag letakarva érkezett. A sofőr bemutatkozott és elmondta, hogy egy bronzszoborból szeretne harangot öntetni, és örülne, ha a mester elvállalná a feladatot. Gombos Miklós bólogatott, a sofőr pedig elkezdte kihámozni a rongyokból betemetett szoboralakot. Nagyot nézett a mester, amikor embernagyságban ott feküdt előtte a hátán a forradalmár Vlagyimir Iljics Lenin. Meglepetésében furcsa arcot vágott, és egy ideig nem is tudott megszólalni. Csak bámulta a szobrot, és isten tudja, mi járt a fejében. Ő is hallott a legendákról, hogy Joszif Sztálin 1956-ban, a forradalomban ledöntött és szétvert szobrának maradványait kibe „öntötték bele”, de hasonló kéréssel még nem találkozott. Mindenesetre a szobor békésen várta, hogy haranggá változzon. Gombos Miklós elképzelni sem tudta, hogy hol rejtegették, és kinek vagy kiknek a javaslatára döntöttek akképpen, hogy megpróbálkoznak átváltoztatni a harangöntőnél.

Megvakarta a feje búbját a mester, mély lélegzetet vett, majd kimondta a szentenciát: „Nem vállalom!” Magyarázatot is fűzött a verdikthez. Elmondta, hogy nem akar politikai kérdést csinálni a dologból, de Lenin szobrát is valaki megalkotta, és nem lenne szép dolog, ha Vlagyimir Iljics holnapután megkondulna. Meg aztán a harangszentelés, a névadás, no meg a harangokon megjelenő feliratok blaszfémiához vezetnének. Hiszen már a legkorábbi, 13-14. századi erdélyi harangok feliratának a szövege is egységesen így szólt: O rex glorie veni cum pace. Dicsőség királya, jöjj békével. S ezek a szokások a mai napig fennmaradtak. Mellékesen a harangok sorsát is befolyásolta a történelem. Elég csak II. Józsefre gondolni, aki feloszlatta a szerzetesrendeket, ezért aztán sok harang a vándorutat választotta. A rendek ingóságain kívül a harangoknak is elárverezés lett a sorsuk. Az első világháborúban az ágyúk általában még bronzból készültek. Ez okozta, hogy 1916-ban elkezdték leemelni a harangokat a tornyokból. És még sorolni lehetne az egyéb példákat.

Az nem derült ki, hogy Lenin szóban forgó szobra korábban melyik város terét „díszítette”, de Gombos Miklós nem is kérdezte, vagy nem akarta zavarba hozni a vendéget. Hogy most merre jár a szobor? Nem tudjuk. Lehetséges, hogy az őrbottyáni kudarc után a Mementó Parkban landolt…

Lenin szobráról egy másik Lenin-szobor jut az eszembe. Nemrégiben a varázslatos Pilis egyik családi panziójában töltöttük a hétvégét. Barangolásunk során a panzió leghátsó épületébe is bekukkantottunk, amely a limlomokat őrizte. Amit láttunk, minden képzeletet felülmúlt. A sok használhatatlan tárgy között ugyanis Lenin gipszből készült hasonmása lógott az egyik gerendán, nyakában egy kötéllel, ahogy a valóságban, a kivégzéskor lenni szokott. Valószínűtlen látvány volt! Vajon mi késztette a tulajdonosokat arra, hogy Lenint „akasszák fel” a gerendára? Talán így tartják távol a szellemét, amely nem talál megnyugvást sem az élők, sem a holtak birodalmában, és kísértetként bolyong az idők végezetéig? Néha nem az a legijesztőbb, amit látunk, hanem az, amit elképzelni kényszerülünk. Ez állhat Lenin gipszszobrának a „felakasztása” mögött.

Felötlött kisiskolás korabeli osztálytermünk egyik felirata: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog.” Egyszer meg azt mondta: „A kapitalisták eladják nekünk a kötelet, amivel felakasztjuk őket.” Iskolai dolgozatból származó velős gondolat: „Vlagyimir Iljics 1924-ben halt meg és még mindig halott.”

A szerző újságíró