Négyezer címszó

Egy igen bölcs ember egyszer azt mondta, hogy „a kultúra az, ami megmarad, ha az ember már mindent elfelejtett, amit kitartó erőfeszítéssel megtanult”. Ez az „igen bölcs ember” egy bizonyos John Cowper Powys nevű angol író volt, akiről – bevallom – nem sokat tudtam, míg rá nem irányította figyelmemet az idézett mondatával Jacques Barzun francia származású amerikai eszme- és művelődéstörténész. A talányos megállapítás az 1929-ben írt The Meaning of Culture című (a kultúra értelmét, jelentését faggató) értekezésének előszavában olvasható.

Azért talányos a szentenciaszerű állítás, mert nem definiálja a kultúra jelentését. Hasonlít Stendhal meghatározásához a szépségről. Az 1822-ben írt A szerelemről című, könyv terjedelmű (lélektani) esszéjében olvassuk, hogy „a szépség a boldogság ígérete”. Olyan ez, akár egy háromismeretlenes egyenlet. Nem tudjuk meg, hogy mi a szépség, mert nem tudjuk leírni a boldogságot sem, de ha le tudnánk, akkor sem mennénk sokra vele, mert csak ígéret. Stendhal metaforájához az úgynevezett kristályosodási hasonlatot kapcsolta. Ha egy száraz faágat ott hagyunk egy sóbányában, néhány hónap múlva föl sem lehet ismerni – a gallyat „tündöklő sókristályok fedik be”. Ilyen folyamat játszódik le, amikor valaki szerelmes lesz. Ahogy telik az idő, minden gondolata szerelmének tárgya körül forog, s mintegy annak személye köré „kristályosodik ki”.

A kultúra az a „valami”, ami megmarad, ha már „mindent” elfelejtünk, amit „megtanultunk”. Tehát minden fölött áll, van metafizikája, de mindent magába is foglal, és túl is van azon: van immanenciája és transzcendenciája. Azt közmegegyezés kíséri, hogy kultúrán általában egy közösség által létrehozott anyagi és szellemi javak összességét értjük. Ide tartozik a műveltség is, ami segít létrehozni, fölismerni és továbbadni az értéket. De az érték normatív fogalom, nem egységes, bár vannak jól demonstrálható etikai szabályozásai, s abba egy szocializációs folyamat során „növünk bele”.

A kultúra így együtt a közösség- és önismeret, melynek az emberhez méltó magatartás az alapja. Ez a méltóság a „szerelmünk” tárgya, s úgy kellene lennie, hogy minden gondolatunk és megnyilvánulásunk – mint a sóbányában hagyott száraz ág – e köré kristályosodjék ki. S a méltóság azt a fölemelő tudatot is jelenti, hogy emberek vagyunk, hogy nemcsak értéket hozunk létre és adunk tovább, de létünk már önmagában is érték. Ehhez kell méltónak lennünk: érdemesnek. – Tehát ki kell érdemelni a méltóságot: tetteinkkel.

Barzun könyvét épp a magyar kultúra napján vettem ismét a kezembe – de nem éreztem szentségtörésnek, hogy „idegen” szerzőket emeltem hozzá e naphoz. A Hajnaltól alkonyig című munkát nem olvastam végig újra (s talán először sem jutottam el a végéig, a lapszéli jegyzetek úgy a kétharmadánál eltűntek). Ezerkétszáz oldal, a nyugati kultúra ötszáz évével foglalkozik, s az eredeti mű az ezredfordulón jelent meg. Utal rá, hogy a nyolcvanas évek végén Bostonban kiadtak egy négyezer címszavas (!) kulturális szótárt („amit minden amerikainak tudnia kell”), de kérdéses, hogy képes-e pótolni magát a kultúrát, tehát „a kiművelt elmét, széles látókört, szelíd bölcsességet”. Mert a „pillanatnyi ötletek nyomán született mini-kultúrák” inkább a szétforgácsolódott, mintsem a sokféleségből összerakott egységet mutatják.

A bevezetőben említett Powys szépprózai művei egyébként időt, helyszínt, szereplőket alkotnak újra, s különösen izgalmas szintézisét adják a szellemi és anyagi térnek, a misztikus felismeréseknek és a pillanatok érzéki örömének, lelket hasogató fájdalmának. A szatíra és a disztópia, a mágikus romantika vagy a filozófiai história és legenda, a parafrázis és újraírás egyaránt alakította témavilágát és közlésmódját. Hősei gyakran keresik helyüket a világban, magukra hagyva, ezért alkalmasak a szüzsék az emberi kapcsolatok ábrázolására is. A Wolf Solent című regényéről Németh László írta: „Magányában lesz mindenki különálló élet, egy magára utalt világerő szimbóluma, s mikor távoli társa felé hajol, mintha nem ember fonódna emberbe, hanem világerők viszonya óriási képletekbe.”

Nem csak a kultúra napján fogalmazódott meg bennem az a vágy, hogy négyezer címszó helyett naponta kellene legalább négyezer szót olvasni. Nem volt módom utánanézni az említett „kulturális szótárnak”, találtam helyette azonban szépprózát. A fenti regény címszereplője éjfélkor egy függöny nélküli ablakon keresztül bámulja a két égő gyertya mellett olvasó asszonyt, s ez „lelkében az emberi élet drámájának leírhatatlan érzését keltette fel […], a két hegyes lángocska mellett, egy elszigetelt tudat vigyázta bensőséges figyelemmel a szerelmet, születést, halált, az emberi történések egész kavargó változékonyságát.” Elképzelte, hogy a jövőben, mikor „az iszonyatos tudományok már egészen megváltoztatták a földet, egy hozzá hasonló útszéli filozófus talán még mindig megleshet egy ablakon keresztül egy gyertyafény mellett olvasó emberi fejet, és a látvány kifejezhetetlenül meghatja.”

Ekkor határozta el, hogy soha, semmi úton „nem engedi az efféle dolgok szépségét elragadni magától” – bárhogy is erőlködjék a kor. Mert valami mégis megmarad, valami méltóságos és láthatatlan „világerő”, ami csak a tetteinkben mutatkozik meg.

A szerző irodalomtörténész