Még szállingózott a hó 1986 télutóján, amikor Kupa Mihály vezetésével megalakult az Adóreform Bizottság azzal a feladattal, hogy előkészítse az általános forgalmi adó és a személyi jövedelemadó bevezetését. A bizottság tagjainak ez a munka volt a fő feladatuk, más megbízatásuk nem lehetett. A hazai vállalatok világpiaci versenyképességén kellett javítani részben a termelés folyamatában egymásra halmozódó forgalmi adók mérséklése révén, részben a lakosság adóterheinek a megnövelése révén. Az ország kedvezőtlen gazdasági helyzete ideológiai korlátok átlépését is megkövetelte, hiszen mialatt a felsőfokú oktatási intézményekben és a pártiskolákon a szocialista jövedelempolitika alapelvének változatlanul a Marx által megfogalmazott, munka szerinti elosztást tekintették, addig a progresszív személyi jövedelemadó terve egyértelműen ütközött ezzel az elvárással.
A nyugati országok adózási gyakorlatából lehetett volna sok jó példát meríteni, de a hazai pártpolitika intelmei miatt felemás megoldások születtek. Például a bevezetése után még több mint egy évtizedig a forgalmiadó-visszatérítéseket olykor egy évig is visszatartották, „vállalatok költségvetési támogatásának” tekintve ezt a szükségszerű adózási lépést. Nagyon nehéz volt megszoknia a szocialista adóapparátusnak, hogy a költségvetési befizetések egy részét kérelmek és kilincselés nélkül visszautalja a befizetőknek. Vállalatok sora csődölt be a forgalmi adó visszatérítésének elmaradása vagy késlekedése miatt, perek sokasága jutott el Strasbourgig. Még 2024 szeptemberében is megtörtént, hogy az Európai Unió Bírósága egy magyarországi panasszal kapcsolatosan leszögezte, hogy az adólevonási joghoz hasonlóan az adó-visszatérítési jog is az uniós jogszabályok által létrehozott, közös rendszer egyik alapelve, és főszabály szerint nem korlátozható.
Több évtized küzdelmének eredményeként az adóztatás területén a pénzügyi apparátus korábbi, megkérdőjelezhetetlen akarata megbukott a forgalmi adózás területén, de a személyijövedelem-adózás adólevonási joga ügyében ez az akarat mindmáig blokkolja az arányos közteherviselés polgári elvének érvényesülését.
A Kupa Mihály vezette bizottság mintegy két tucat ország személyi- és családijövedelem-adóját fordította le, és adózási modellek sokaságát számolta ki. Az Országos Tervhivatal gondozásában kiadvány is készült az egyes országok lakossági adóztatásáról, de a kötet „szigorúan titkos” minősítést kapott. 1990 után nem találkoztam ezzel a munkával a Széchényi Könyvtár katalógusában sem, örökre eltűnt, mint sok más minősített kiadvány.
Miért is kellett titkosítani ezt a külföldön nyilvános adózási szabályokból összeállított anyagot? Azért, mert a teherbíráshoz igazodó lakossági adóztatás polgári elve megkövetelte, hogy a gyermekek nevelési költségének jövedelmi fedezete ne adózzon, és ezt le lehessen vonni a szülők jövedelméből. Az állampárt már elhatározta, hogy a gyermeknevelési költségek jövedelemfedezetét a szülők jövedelméből nem teszi levonhatóvá, ugyanúgy megadóztatja, mintha ezt a jövedelmet élvezeti cikkekre vagy külföldi utazásokra költötték volna – azaz el kellett titkolnia az ezzel ellentétes európai adózási gyakorlatot.
Milyen is volt az arányos közteherviselést célzó európai gyakorlat? Két fő formája volt, a családijövedelem-adózás és a gyermeknevelési kiadásokkal csökkentett személyijövedelem-adózás. Franciaországban és Luxemburgban összeadták egy-egy család valamennyi jövedelmét, és ezt az összeget osztották a családtagok számával, különbséget téve persze a felnőttek és a gyermekek eltérő fogyasztási igénye között. A gyermekek figyelembevétele automatikusan csökkentette az eredményül kapott, egy fogyasztási egységre jutó jövedelmet, amelyet progresszív adó terhelt. Az európai országok többségénél az egyszerűbb módon kiszámolható, a gyermeknevelési kiadásokkal csökkentett személyijövedelem-adózást alkalmazták. A szülők jövedelméből levonták a nevelt gyermekek társadalmilag elismert kiadásait, és a fennmaradó összeg után adóztak. A szülők jövedelméből a gyermeknevelési kiadások levonása nem kedvezmény volt, hanem egy olyan adótechnikai művelet, amely nélkül az arányos közteherviselés nem valósulhatott volna meg. A családijövedelem-adózás folyamatában fel sem vetődhetett, hogy a gyermekek beszámítása a családtagok közé az valamiféle kedvezmény. A gyermeknevelési kiadásokkal csökkentett személyijövedelem-adózás sem tekintette kedvezménynek a gyermeknevelési kiadások levonhatóságát, hiszen csak ezzel a technikával tudott a családijövedelem-adózáshoz hasonló hatásfokú, arányos közteherviselést megvalósítani.
Magyarországon az új lakossági adózás 1988. évi bevezetésekor teljesült az állampárt akarata, miszerint az adózás csak a személyi jövedelmek nagyságát vette figyelembe, és nem volt tekintettel az eltartási kötelezettségekre. Ha 1990 után volt is olykor törekvés az arányos közteherviselés irányába, azaz a gyermeknevelési kiadásoknak a szülők adóalapból történő levonhatósága felé – ezt az igényt mindig félretették, azzal érvelve, hogy ilyen mértékű „adókedvezményt” nem bír elviselni a költségvetés.
Természetesen a nyugat-európai gyakorlatban is előfordult az adókedvezmények lehetősége, például a fogyatékossággal, tartós betegséggel élő vagy tovább tanuló gyermekek esetében – de ezek már az arányos közteherviselést megvalósító adózást követő, egyedi kedvezmények voltak.
Míg az európai polgári demokráciák adózási gyakorlatában fel sem merülhetett, hogy a gyermekek élelmezését, ruházkodását, telente fűtött szobákban való tartózkodását fedező szülői jövedelmeket az állam megadóztassa, nálunk még ma is változatlanul ez az 1988-ban ránk kényszerített adózási szemlélet érvényesül. A gyermeknevelés változatlanul magánügy, egyéni passzió. Ha ebből az adóztatási filozófiából – a nagycsaládosok panaszai alapján – olykor enged is valamennyit az állam, akkor a jószándékú méltányossága jeléül „kedvezményeket”, engedményeket ad. Más európai országok adórendszerében – az arányos közteherviselés megvalósítása miatt – a családosoknak nincs szükségük „kedvezményekre”. Nem volna méltányos velük az összehasonlítás, hiszen a mi adókedvezményeinkkel megnövelt társadalmi juttatásainkat viszonyítanánk az ő, adókedvezményeket nem igénylő családpolitikai kiadásaikhoz.
Már a nyolcvanas évek végén felmerült az adókedvezmények társadalmi juttatások (például gyes, családi pótlék, ösztöndíj) közé számítása. Érdekes példa volt erre a mindössze egy évet megélt fejadó, a területfejlesztési hozzájárulás – a teho – ezerforintos ügye. Sok termelőszövetkezeti járadékosnak kéthavi járandóságát is elvitte volna ez az új adó, ezért az érintettek mintegy harmadának mentességet kellett adni. Amikor a pénzügyminisztérium képviselője kifejtette, hogy a társadalmi juttatások közé számítják ezeket a kedvezményeket, ellenkezésem kifejezéseként megjegyeztem, hogy tízezer forintos fejadót kellett volna kivetni, 95 százaléknyi kedvezményt megengedve – és mindjárt a jóléti államok között érezhetnénk magunkat. Szerencsére ez az egyévnyi kedvezmény érdemben nem deformálta társadalmi juttatásaink alakulását.
A nemzetközi kitekintéseinket összefoglaló kiadványunkat amiatt is titkosíthatták, hogy egyedüliként Európában a lakossági transzfereket – gyermektartásokat, szülőtartásokat – nálunk (a Nőtanács irracionális javaslatára) nem a jövedelmet felhasználó helyén adóztatták meg, hanem a jövedelmet átadó félnél. A számtanból gyengék is kiszámolhatták, hogy progresszív adókulcs esetén ugyanabból a gyermektartási díjból a magasabb keresetű férfiaktól lényegesen több adót vontak le, mint a kisebb keresetű exfeleségektől, amely végül éppen a nők és gyermekek rovására ment.
A szerző közgazdász, a MKT Demográfiai Szakosztálya elnökségének tagja