Ádvent – a szent várakozás

Mire tanít az ádventi, az Úr jövetelére, Jézus örök megszületésére váró időszak? A várakozás megszentelésére, a szent türelemre, a magunkba fordulásra, a rendet tevésre magunkban és körülöttünk… Mit látunk ezzel szemben? Felfokozott türelmetlenséget, túlzó és felesleges aktivitást, a fogyasztás vallásos kultuszát, mindannak az ellentétét, amire az ádvent taníthatna.

Mit gondolunk a várakozásról, már a régi idők óta? Horatius hirdette máig hatóan a „carpe diem”, az idő, sőt a pillanat megragadását. Világosan fogalmaz Seneca: „Mindaz, ami jövendő, bizonytalan: a percnek élj!” Szerinte az élet „legnagyobb akadálya a várakozás, mely a holnapon csügg, és elvesztegeti a mát.” Egy mai celeb szerző, Náray Tamás így fogalmaz: „Várni valamire nincs is értelme. Nézd csak meg! A legtöbb ember élete egyébből sem áll, mint várakozásból! (…) Ennek mi értelme volna? Hol van a pillanat? A perc öröme és boldogsága? Mi végre várják az emberek folyton az időt? (…) Az idő nem eljön, hanem éppen hogy elmegy!” Janet Evanovich amerikai írónő tovább megy ennél is: „A várakozásba tönkremegyek. Fekete lyuk. Kidobott idő.” Fiatalkorom egyik ideálja, Ingmar Bergman, akinek filmjeiből süt az Isten hiánya, a várakozást borzalmas állapotnak tartja, számára „a várakozást mindig csalódás követi”. Rousseau így ír: „A várakozás százszor gyötrelmesebb, mint a valóság.” Agatha Christie szerint „A várakozás... az a legrosszabb. Állandóan azon rágódni, mi történik még. És hogyan? És várni, hogy megtörténjen.”

Sokak életérzése, hogy a várakozás elvesztegetett idő, Olga Bockova cseh írónő így ír: „Az a legrosszabb helyzet, amikor az ember nem tehet semmit, amikor csak várja, várja, mikor kezdenek megint forogni a kerekek, és amikor forogni kezdenek, akkor megpróbálja behozni a várakozással eltöltött idő minden másodpercét.” Victor Hugo szerint „A várakozásban (…) akaratunknak csekély szerep jut; várunk, ha nem akarjuk is; tetteink helyzeti ereje következtében még akkor is kitartunk, amikor értelme elmúlt, s céltalanul is várunk egy ideig. (…) Gyötrő szívósság, holtra fáraszt.” A várakozással kapcsolatban a bűn és a büntetés is szóba kerül, Neil Gaiman angol író szerint „A várakozás bűn, mind az eljövendő idő ellen, mind a jelen pillanat ellen”. Kertész Imre megállapítása: „A várakozás nem kedvez az örömnek.” Móricz Zsigmond gondolata: „Várni, az nehéz. A várakozás őrli meg az idegeket, az töri le a szarvakat, az oszlatja el legjobban az önbizalmat.” Csehov szerint „Semmi sem feszíti annyira túl, semmi sem teszi annyira tönkre az idegeket, mint a várakozás”.

Megtalálhatjuk a gyökerét is a modern kori türelmetlenségnek, a várástól, a várakozástól való irtózásnak! A gyermeknevelésből kikopott az úgynevezett „késleltetés”: nem kell azonnal minden kívánságát teljesíteni a gyermeknek. Benjamin Spock szerint (aki egész generációkat okított „modern” gyereknevelésre, tönkretéve gyermekek millióit) amit a gyerek akar, azt meg kell adni neki. Igaz ugyan, hogy élete végén visszavonta a téziseit, de akkor már késő volt… A hatása máig elér, korszellemmé vált.

A „carpe diem” a fogyasztói világnak is a jelmondata: ragadd meg, amit csak lehet! Amit nem lehet, azt is! Ebből fakad, hogy korunk egyre türelmetlenebb, mohóbb és gátlástalanabb! Az adventi időszak a legtöbbször felesleges vásárlás tobzódása, pótlékokat veszünk, az ajándékozás sokszor nem más, mint a lelkiismeretünk lecsillapítása. A „carpe diem”-ben élve nehezen értjük meg az ádvent és a karácsony üzenetét. Az idézetek és jelenségek a hiábavaló, az értelmetlen várakozásról, a hitetlenségről, a világ reményvesztettségéről és végső soron a szeretetlenségről szólnak, így az az ünnep, amire az adventi időszakban készülünk, örömtelen lesz. Így érkezünk el a karácsonyhoz, ahová csak a születésnapos ünnepeltet, Jézust nem hívjuk meg.

Mit mondanak ezzel szemben a keresztény gondolkodók az adventi időszakról, a karácsony várásáról? Pilinszky János, a 20. század rendkívüli hatású keresztény költője szerint „A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” Ugyanő ennél is tovább megy, amikor a „várakozás szentségéről” beszél: „Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént. Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember hétköznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő – látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek között alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk. A minőség ideje időtelen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.”

Majd az ádventre térve így folytatja: „Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, aki van: ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás azután, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és azután vágyódhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik azután, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.”

És végezetül a karácsony misztériumába így vezet be a költő: „Egész létünk a szeretet isteni »túlkapásainak« a drámája. Ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlanul tiszta jegyeivel. Így a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való felülmúlásának az ünnepe. Isten szeretete és szabadsága a valóságos helye: innét univerzalitása. Ezért, hogy jó hírével mindent bevilágít, hogy térben és időben minden – ami szép és igaz – tudva, nem tudva, feléje mutat, s méltán meríthet világosságot belőle. De mint a szívünkben lakó isteni szikra, tiszta szeretet: a megtestesült Isten is csak szinte észrevétlenül léphetett közénk. Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális. Ugyanaz a szelídség, mely engedelmességre bírta a teremtett univerzumot, és gyengédségének erejével a kereszt vereségén túl meggyőzte a világot. A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket. Békéje örök kísértője minden békétlenségnek, szelídsége minden háborúságnak. A karácsonyi ünnep külsősége mit sem ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül. Vajon valaha is meg fogja teremni valódi gyümölcseit közöttünk?” A kérdés ott kéne dübörögjön a szívünkben…

A „Carpe Diem”, azaz a pillanat megragadása helyett/mellett a „Carpe Deum”, azaz az Isten megragadásának idejébe kellene lépnünk – ez az ádvent tanítása. Nem véletlen, hogy az első vasárnap a Hité, a második a Reményé, a harmadik az Örömé, a negyedik a Szereteté! Hallgassunk Bachot, vagy bármilyen időtlen zenét, olvassuk Pilinszkyt, Lukács evangéliumát, menjünk el – legalább néhányszor – a hajnali rorátékra, és akkor megértjük, hogy miről is szól a hajnali ének: „Harmatozzatok egek, felhők hullassatok esőt, és küldjétek a Megváltót!” Óriási szüksége van erre a világnak, szüksége a közösségeknek, az egyénnek, mindenekelőtt saját magunknak!

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő