Számtalan vélemény, javaslat vagy kutatásokon alapuló megállapítás van arra vonatkozóan, hogy hogyan és mivel kéne „rábeszélni” a házaspárokat – akik egy férfiből és egy nőből állnak – a gyermekszülésre, -nevelésre és hogy milyen eszközök alkalmazása segítené elő ezt. A gond az, hogy az érintettek nagy többsége valamiért vonakodik a feladattól, vagy valamilyen „üvegplafont” építenek maguknak.
Ez az „üvegplafon” időben és térben folyamatosan változott és változik Európában, így nálunk, magyaroknál is, amelyhez mindig volt valamilyen ideológia, valamilyen kifogás a gyermekek elfogadásával szemben: „Mi nem engedhetünk meg magunknak több gyermeket”; „Nem kell túlzásba esni, mi csak »szépen« akarunk élni...”; „Nekünk ennyi gyerek elég”; „Annyi gyerek már őrültség”, stb. No és volt „katolikus családtervezés” is, amely igazi „vasból fakarika” megoldás. De általában: „nem kell túlzásba vinni a vallásosságot” (az aktuális vélt vagy valós érdekek fontosabbak a sok ezer éves hitbeli tapasztalatoknál, amelyet az egyházak hirdetnek – ha hirdetnek...).
No, de milyen „ideálok” vannak, voltak Európában:
• A család (még): apa + anya + (egy!) gyerek. Ez, mint tapasztaltuk, gyorsan az „Ormánságba” vezet.
• Kis hazánkban ezt az ideált sikerült „feltornázni” imigyen: apa + anya + egy fiú + egy lány. Ez volt a szocializmusban a nyerő! Ehhez illeszkedett a lakásnormatíva: ötven négyzetméter egy blokkházban.
• Ma talán van egy új ideál: apa + anya + három gyerek. De mint a statisztika mutatja, ez sem elég, a népesedési helyzet romlik...
Ezt a helyzetet vizsgálja a tudomány következtetéseket levonva és javaslatokat téve – kizárólag – az aktuális politikai hatalomnak. Ezek mind valamilyen – amúgy rendkívül szükséges és fontos – külső feltételre vonatkoznak a családok rendeltetésszerű működésével kapcsolatban. Az eredmény? Talán nem kell minősítenünk...
Mindezek ellenére van szép számmal olyan család, amelyik kilóg ebből a „mintázatból”, akik minden valós és álprobléma ellenére elfogadnak és jó polgárokká nevelnek minimum öt-hat gyereket, de gyakran tíznél is többet!
A „normális” válasz: rémült döbbenet, „ez már őrültség” stb. Aztán persze idővel rájönnek, hogy ez a gyerekszám nem egyszerre (!) születik, hanem fokozatosan: tizenöt-húsz év alatt! Az idő előrehaladtával az elfogadottság is lassan kialakul a környezetükben, sőt, néha még lelkes örvendezést is kiváltanak az értékes leszármazottaik!
Jó lenne tudni, hogy ezek a házaspárok miért és hogyan csinálják!
Szerintünk ez egy remek kutatási terület lenne a népesedéstudományban forgolódó tudósoknak! Ebből adódik írásunk címe is! Ne csak azokat kutassuk, akik nem csinálják, hanem azokat is, akik csinálják! Ez bizony az eddigiekhez képest teljes átfordulást jelent...
Kedvcsinálásként felsorolunk néhány példát a bőséges tapasztalatunk köréből:
• Több generáción át földműves nagycsalád, tele diplomással. Innen származik a férj is, aki falusi körzeti orvosnak (!) készül. Feleségét polgári értékek szerint nevelte két hölgy (családját a szocializmus „szétdúlta”). Házasságuk az egyetem alatt köttetett kőkemény szegénységben, ahol a hasonszőrű családok segítsége tartotta őket és első néhány gyermeküket „víz felett”. Egyetem után falusi élet, kemény szegénységben, mezőgazdasági munka a család ellátására, házilagos kivitelű bútorok stb. Végül tizenegy értelmiségi, dolgos gyermek.
Észrevétel: „Ennyi gyerek! Mennyi gond!” Válasz: „De sokkal több öröm!”
• Szintén többgenerációs értelmiségi nagycsalád: kilenc gyerek. Az apa 70. születésnapján egy tablón negyven unoka szerepelt... Azóta újak születtek... Tudtunkkal két lányuknak van bőven tíz feletti számú gyermeke... Mindenki szorgos és jó polgára kis hazánknak...
• Szintén mérnök férj. Kiegyensúlyozott, háromgyermekes házaspár – már nyugdíjasok. A három gyermeküktől – jelenleg – 24 (!) unokájuk van! Ugyan miért?
• Végül egy réges-régi példa a 14. századból a szentként tisztelt Sienai Katalin családjából. Katalin nem akárki volt! A szent élete mellett aktív társadalmi életet élt az európai nagypolitikában. Olyan államok kérték fel békeközvetítőnek mint Firenze, a pápa is kérte a véleményét és figyelembe is vette súlyos politikai kérdésekben, stb. Pedig akkor még nem volt női kvóta sem! Ma is elkéne néhány hasonló egyéniség... Mégis a szülei miatt hozzuk szóba: Katalin ikerként született, szülei 24. és 25. gyermekeként!
Egy kutatás során milyen kérdéseket lehetne feltenni a hasonló családoknak?
(Némi ötletelés...)
• Már túl vagytok a gyermekek szülésén, vagy még a „sűrűjében” vagytok?
• Akartátok az ilyen nagycsaládot, vagy csak elfogadtátok?
• Voltak-e példák, ösztönzések, kedvező anyagi, illetve személyi feltételek?
• Milyen volt és hogyan változott a környezet viszonyulása a gyermekek születéséhez? Volt elhatárolódás? Esetleg biztatás, örvendezés, segítőkészség stb.?
• Hogyan alakultak az anyagi, egzisztenciális viszonyok? Volt-e „biztos háttér”?
• Voltak-e krízisek, döntési helyzetek?
• Hogyan befolyásolták a párkapcsolatot: a már meglevő gyermekek, a fogantatás, a kihordás, a szülés, az újszülött időszak stb.?
• Voltak-e egészségügyi problémák? Azok hatása? Megoldásuk, kezelésük?
• Milyen volt a számos feladat között a párok egymásra figyelése? A másik személyes gondjának megoldásában az együttérzés, a személyes részvétel? Van-e legalább részben kielégítő privát szféra? Megoldások?
• Világnézetük milyen? Annak milyen befolyása van a gyermekekkel kapcsolatos döntésekben? Egyáltalán milyen szerepe van az életükben?
• Boldogok vagytok-e?
És ez így folytatható, ha nem is a végtelenségig, de mindenesetre a kutatási eredmények lezárásának határidejéig. A kutatási siker biztos! Tapasztalataink szerint lesznek jól tipizálható válaszok, események. Ezekből talán még jól hasznosuló javaslatok is születnek! Sajnos ez a terület merőben különbözik az eddigi kutatási törekvésektől, és valószínűleg sok, fárasztó munkát is igényel....
Mindenesetre a vállalkozóknak bátorságot és sok jó munkát kívánunk!
A két szerző nagycsaládos házaspár; a férj okleveles energetikai gépészmérnök, atomerőműves szakmérnök, a feleség általános iskolai tanító, zongora- és szolfézstanár