Az idegenné válás folyamata

Idén nyáron újabb érettségizett unokámmal mentem kettesben – nagyapa az unokával – egyhetes utazásra, Flandriába. Brüsszelben szálltunk meg a Sablon negyedben, és innen csillagtúraszerűen vonattal mentünk remek városokba: Leuvenbe, Gentbe, a tengerpartra, Brügge-be és Antwerpenbe. A közös utazás csodálatos volt, gazdag kultúrájú városokat ismertünk meg, kicsit fájdalmas volt összehasonlítani a magyar viszonyokkal, mennyi kincset tudtak ott felhalmozni, miközben a mi fejlődésünk elakadt, valahol a Mohács után.

Magyar kapcsolatot keresve az unokámnak megemlegettem a tragikus sorsú II. Lajos királyunk kiváló feleségét, Habsburg – Magyarországi – Máriát, aki a mohácsi csatavesztés után elmenekült az országból, magával vitte a királyi kincstár egy részét (egy hajó roncsát még keresgélik a Dunában, valahol Esztergom környékén). Ő lett V. Károly császár megbízásából Németalföld helytartója, aki Brüsszelben építette ki rezidenciáját. Rendkívül tehetséges volt, kormányzósága alatt sikeresen szilárdította meg a tizenhét tartomány központosított igazgatását, valamint törekedett a béke fenntartására a Francia Királyság és a Német-római Birodalom között. Így visszatekintve látható, hogy mekkora veszteség érte az országot az ő távozásával, ha több idejük lett volna Lajossal közösen, Magyarország sorsa talán másképpen alakul.

Az utazásunknak csak egy szeletével kívánok az írásomban foglalkozni: a szállásunk környezetével, azzal, hogyan vált a környék idegenné a brüsszeliek, a belgák számára. Ez a folyamat egy hét ott-tartózkodás révén világosan kitapintható volt. A szállásunk a Sablon negyed déli részén, a rue Samaritainben, a Szamaritánusok utcájában, a Gare du Midi és a Chapelle du Sablon között volt. Viszonylag kevéssé jómódú környék lehetett egykoron, keskeny telkek, egyszerűbb házak sorakoznak az utcákon, alul láthatóan hajdani üzlet kirakata, felül lakások. Ma már javuk része migránsok – arabok, afrikaiak – tulajdonában van. A szállásunk is ilyen volt, felújított lakrésszel. Az arab szállásadónk kiépítette a „birodalmát”: pakisztáni sofőrje vitt be minket a repülőtérről a városba, portugál takarítónő – az egész családjával együtt – takarította a házat, lelkiismeretesen. Migráns hátterű – főként a hajdani belga gyarmatbirodalomból érkező – személyek vásárolják fel a megüresedő házakat, ahogy láttuk, először a földszinti üzletet, garázsokat, majd az egész házat.

Csak később derült ki, hogy a szállásunk tövében esténként nagy valószínűséggel kábítószer-elosztó működik (autók farral összeállva folytatták az üzelmeiket). Egyik nap kora reggel a lépcsőházban (ki tudja, hogy jutottak be) egy néger pár volt, a nő feküdt a lépcsőn, a férfi felette állt. Kicsit ijesztő volt, de nem bántottak, még visszafelé jövet is ott voltak, a nő már felállt... Ez volt az egyetlen negatív élményünk.

Említettem a Sablon negyed egyik gyöngyszemét, az 1134-ben épült gótikus stílusú Église Notre-Dame de la Chapelle-t, ami az egyik legnagyszerűbb flamand festő, idősebb Pieter Bruegel emlékhelye, itt kötött házasságot, itt temették el. Ennyi bevezető után megrökönyödtünk a szinte a templom bejáratánál elterülő hatalmas, hektár méretű görzenálon, amit a negyed arculatának megváltozása indokolhat: ezt a migránshátterű családok gyermekei használják, akiknek a gyönyörű templom láthatóan semmit nem jelent. Talán így megelőzhető a templom megtámadása, netán felgyújtása (ami Nyugat-Európában sok helyen megtörténik).

Szállásunkról mindennap a Gare du Midi főpályaudvarra ügettünk, a legtöbb benyomást ezeken a gyaloglásokon szereztük a negyedet illetően. Maga a főpályaudvar a két tucatnyi vágányrendszer alatt keresztben húzódó több száz méter hosszú passzázs. Az egyik vége a migránsnegyedből nyílik, a másik vége a bankok, elegáns irodaházak és kávézók világa. Mintha Afrika és a Közel-Kelet lenne az egyik oldalon, a másikon pedig a fényűző Nyugat-Európa – két külön világ.

Vasárnaponként a pályaudvar környékén hatalmas piac ver tanyát, ami átnyúlik mindkét oldalra. Igazi bazári hangulat, az árusok túlnyomórészt migráns hátterűek, ügyesek, hangosak, a tisztaság nem a sajátjuk, de minden kapható az egzotikus élelmiszerektől kezdve az ellenőrizhetetlen hátterű ruházatig és iparcikkekig. Mintha nem az elegáns Brüsszelben lennénk…

Útközben láttuk a sokemeletes bérkaszárnyákat, mindet migránscsaládok lakják: burnuszos arabok, közel- és közép-keletiek, sokan Afrikából érkeztek, nagy valószínűséggel a hajdani Belga-Kongóból, ami II. Lipót király személyes birtoka volt (viselt dolgait is emlegethetnénk…). Az egyelőre beszorult, még be nem kebelezett házak lassan „erőddé” alakulnak, vagy eleve úgy épülnek: magas, tömör falak által határolt kertek felett magasodnak a bástyaszerű épületek. Esténként láttuk a nagy migránscsoportosulásokat a házak tövében, a parkban, vagy egy utcai esküvőt a vasúti felüljáró alatti alagútban. Láttunk egy nyitott lakást, ahová egy nagy családi ünnepre tódultak be négerek, nagyon örültek egymásnak… Reggelenként néger nagyszülők terelgették a sok unokát óvodába.

A bérkaszárnyák között érzékeltük a belga állam igyekezetét, hogy a migránsok kedvében járjanak. Az egyik ilyen volt a szép barokk Brigittines-kápolna átépítése szociális központtá, a kápolna mellé egy ugyanakkora méretű, de acél-üveg toldást építettek, az egész együttes közösségi térként funkcionál. A bérkaszárnyák tövében jelentős méretű sportközpontot építettek, amit csak az itt élő családok használnak. Az integrációra való törekvésnek a legkisebb jelét sem éreztük. A negyedben lévő iskolát is már túlnyomórészt az itteni családok látogatják. Óriásplakát hirdeti a szakmunkásképző intézet választható szakmáit, mindegyik a migránsok létére szabott kisegítő állásra képez. A negyed szélén lévő sugárút mentén egy valóságos vidámpark – óriáskerékkel, dodzsemmel, egyéb eszközökkel – láthatóan szintén csak az itt élő gyerekek szórakoztatására létesült. Esténként hatalmas élet, reggelenként óriási szeméthegyek…

Útközben láttuk az Mosqée ETTAHID-ot, amihez egy muszlim iskola is tartozik, eseténkén rengetegen ácsorogtak bebocsátásra várva. Reggelenként pedig az Éjjeli menedékhelyről kitóduló tömeggel találkoztunk…

A pályaudvarhoz vezető utat végig graffitik kísérik: „BOYCOTT ISRAEL”, „FREE PALESTINE”, REFUGEES WELCOME”, „ZIONIST = COLONIST”, „FREE GAZA” és elég vészjósló, fenyegető arab feliratok: mintha permanens tüntetés zajlana a városrészben (ezek a feliratok persze csak a vasútnak az innenső, migránsnegyed oldalán vannak, a másikon nem). Brüsszel városa a „szelídítés” – és deklaráltan a partnerség – jegyében egy street art pályázatot kezdeményezett, komoly művészeti intézmények, a Királyi Képzőművészeti Akadémia bevonásával, ez a Street ARBA nevet viseli. A pályázat eredményeképpen készült festmények láthatók elsősorban a vasúti aluljárókban. Ritkán látni ennyi agresszív képet: ökölrázó emberek a brüsszeli székesegyház előtt, felismerhetetlen agresszív félarcok, úszó szörnyek, tiltakozó és támadó kezek, baljós, viharos ég alatt a házak egyszemű szörnyek és támadó kinyújtott kezek. Az utcaművészek az összes agresszivitásukat és frusztrációjukat beletették a képekbe. A város meg utcaművészetté avatja ezeket… Egy tizenkét szintes bérház végfalán egy hatalmas festmény, alul fekete-sárga-vörös-kék tónusú szörnyalakok viaskodnak egymással, közülük emelkedik ki egy óriás szellemnek egyelőre csak a körvonala…

Az általunk észleltek csak felszíni, bár beszédes jelenségek, konkrét demográfiai és szociális ismeretek hiányában nem tudunk pontos diagnózist alkotni a Sablon negyed déli részének állapotáról. Mégis kimondható, hogy az oly sokat emlegetett integráció a bevándorlók és az őslakosok között nem létezik: a párhuzamos társadalom számtalan jele világosan érzékelhető. Egyelőre az egymás mellett élés politikája az elkülönülésben érvényesül, de a riasztó jeleit már látjuk a szembenállásnak, ezek még csak baljós képekben és falfirkákban jelennek meg, de az ilyenek képesek nagyobb bajt okozni. Ahogyan azt egy neves amerikai politikatudós, Robert Putnam fogalmazza: „A tömeges bevándorlás és az etnikai sokszínűség aláássa a társadalmi bizalmat és megértést, különösen akkor, ha a miénktől eltérő kultúrájú bevándorlók érkeznek hozzánk.” David Goodhart Úton hazafelé című könyvében fogalmazza meg ezt az axiómát: „Az egyre növekvő sokszínűség csökkenti a javak megosztására való készséget. Ennek az az oka, hogy az emberek inkább hajlandók olyanokkal megosztani, amijük van, akikkel sok közös van bennük.”

Brüsszel lakosságának jelentős része (egyes negyedekben több, mint ötven százaléka) migráns hátterű, sőt vannak teljesen kompakt, zárttá váló területek, ahol már ők szervezik az életet, diktálják a történéseket, ügyesen kihasználják a – még – gazdag Belgium és Brüsszel előnyeit, de nem közösködnek a befogadó országgal. A belgák meg fokozatosan idegenné válnak a saját országukban. Bár itt van a közkeletű vicc, ami szerint a flamandok és a vallonok között hová álljanak a belgák… Lassan – már csak egy-két emberöltő múlva – a kérdés Brüsszelben és elővárosaiban már nem lesz vicc, de a kérdés a vidéken élő flamandok és a vallonok számára is égetővé válhat!

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő