Érdeklődéssel olvastam az elmúlt hetek demográfiával, családi életpályával foglalkozó cikkeit.
Többnyire bólogattam egyetértésem jeléül, hiszen számos hasznos és megvalósítható javaslatot fogalmaztak meg a nemzet és az ország jövőjét döntően befolyásoló téma kiváló szakértői. Természetesen nem szeretnék általánosítani, de mégis számomra úgy tűnik, mintha az építő javaslatok jelentős része arra összpontosítana (nem szeretem a fókuszál divatos kifejezést), mit is kellene, lehetne még jobban tennie az államnak annak érdekében, hogy a demográfiai krízis megoldható legyen. Például: „a humán erőforrás minőségi fejlesztésének elindítása” (Benda József); „Kóser telefon és számítógép kifejlesztése” (Székely János); „gyermeknevelő vállalkozó mechanizmus” (Banyár József); „önálló nagycsaládos társadalmi szektor” (Benda József).
Rendkívül elgondolkoztató és előremutató javaslatok ezek, de úgy érzem igen jó lenne még egy területen javaslatokat keresni és megvalósítható stratégiát építeni.
Nézzünk csak körül, micsoda tömegmozgósító erőt, akár országok sorsát eldöntő befolyást képviselnek a világ nem kormányzati szervezetei (NGO-k). Természetesen tudom, hogy jelenleg is vannak a demográfiával és a családi életpályával foglalkozó szervezetek, de úgy gondolom, kevesen vannak, és a közvélemény számára nem elég ismertek (tisztelet a kivételnek). A közbeszéd, a közösségi média inkább csak újabban foglalkozik avval, hogy a demográfiai hanyatlás mindenki (főleg a fiatalok) számára személyes érintettséget jelent. Ami pedig már nagyobb baj, hogy sokan (még a jelen társadalmi vitában is) nem hisznek abban, hogy nemzetünk erodálódása megállítható, sőt visszafordítható. Pedig a magyar nemzet már sok elveszettnek hitt csatában győzedelmeskedett.
Hogy is mondta Széchenyi: „Az egyes, tehetetlen és gyenge ember, ha másként nem segíthet magán, talán öngyilkossá lesz: de a nemzetek –, bár a magyar már igen közzel volt hozzá, hogy öngyilkos legyen – a nemzetek, mondjuk, ép akkor legkevésbé válnak öngyilkosokká, midőn e lépésre külső jogtiprás által akarják őket kényszerítni: és hogy a magyarok épen nem akarnak meghalni, magukat meggyilkoltatni, s még kevésbé öngyilkosokká lenni…” (Gr. Széchenyi István: Blick)
Úgy gondolom az utóbbi 14 év kormányzatának családpolitikája ékes bizonyítékát adta annak, hogy lassítani lehet a népesség csökkenést. Most már az elkötelezett egyesületeken, alapítványokon, egyéb intézményeken, sőt az egész nemzeten a sor.
Mielőtt javaslatokat tennék, szólnék saját tapasztalatainkról egy novellámból vett részletekkel, amely az Emberi Erőforrások Minisztériuma Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézete által 2013-ban kiírt pályázaton a nyertesek közé került.
Életem egy novellája: teher alatt nő a pálma. (2013)
Részletek
„Hajnali 4-5 óra lehetett. 1951. július 2. Alig pirkadt, inkább félhomály volt. Szép álmom lehetett, mert nem nagyon akaródzott felébredni.
Durván s egyre erősebben dörömböltek. „Nyissák ki!”
Mozdulni se mertem, de hallottam ahogy szaladnak, nyitják az ajtót.
– Felébredtek végre? Kitelepítési parancsot kaptak….
– Mind a tízen ki vannak tiltva Budapestről. Írja alá, hogy átvette a határozatot!
– De hogy készüljünk el 24 óra alatt?
– Ez a parancs! Igyekezzenek! Holnap kora reggel itt az autó. Mádra mennek.
…Hajnalban megjött az autó. Már csak egy nagybátyám maradt ott, mert az ismerősök, szomszédok féltek találkozni az Államvédelmi Hatóság embereivel. Szüleim, Nagymama, nénjeink meg mi gyerekek a teherautóra rámolt bútorok, batyuk tetején utaztunk. A Nyugati pályaudvar külső vágányáról indultunk. Az állomásra sorra érkeztek a sorstársak… Este értünk Tályára…
…Nem kis feladat volt egyetlen (körülbelül 6x8 méteres) szobában tíz embernek fekvőhelyet; mosdó sarkot: lavórt, vödröt; főzőhelyet és étkezési lehetőséget elrendezni…
„…Családunkban a felnőttek összeszorított foggal gyakran emlegették: »Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja. « Ennek megfelelően neveltek minket gyerekeket is. Így sikerült a legjobb tanulók közé kerülnünk. Ez vezethette az egész családot, mikor a nehéz munkában töltött nap és a szegényes vacsora után esténként még mindenki érdeklődve hallgatta Nagymama felolvasását, hogy a szellemünk se lankadjon. Így ismerkedhettünk meg már kis gyerekként Verne és Jókai mellett például Dickens műveivel is. Szüleink a hétvégeket is igyekeztek úgy beosztani, hogy jusson idő a játék és pihenés mellett a szellemi gyarapodásra is. A falu gyönyörű környezetében csodálatos kirándulásokat tettünk (messzebbre nem mehettünk a szigorú rendőri tiltás miatt). Amikor így magunk voltunk, ez jó alkalmat teremtett arra, hogy Édesapa képezzen minket történelemből, földrajzból, természetismeretből, német nyelvből, sőt mindenféle más tudományból is. A játékos, könnyed nyelvtanulás életre szóló hasznot hozott, hiszen igen jól megalapozta a későbbi iskolai nyelvleckék megoldását…”
Szegény (olykor nélkülöző) körülmények között nőttünk fel még a kitelepítés 3 éve után is. Bár később már nem tízen éltünk egy szobában, de a többgenerációs „osztályellenség” család együtt maradt. Nem is tehettünk mást, hiszen Budapestre nem térhettünk vissza. Diplomás nagynénéim és Édesapám zokszó nélkül végezték a fizikai munkát. Nagymamám (Kiss Ernő altábornagy, aradi vértanú dédunokája) még 80 éven felül is Édesanyámnak segédkezett a szegényes háztartásban, a gyerekek felnevelésében. Az öt felnőtt nagyon sokat vesztett életében, mi gyerekek mégis nagyon szép emlékeket őrzünk.
Négyen boldog családot alapítottunk (19 unoka) és mind az öten nevet és megbecsülést szereztünk saját szakterületünkön.
A civil szféra mozgósítása
Természetesen magam is rendkívül fontosnak tartom az állam szerepét a gyermekvállalás és az egészséges családi élet támogatásában, de ennél többet kell tennünk az átütő változásért.
A családi élettel, népesedéssel, gyermekvédelemmel, ifjúsággal, az egyedül nevelő szülőkkel, nővédelemmel stb. foglalkozó valamennyi szervezet és alapítvány gyermekvállalással és családi élettel foglalkozó munkáját a demográfiai feladatok vonatkozásában jobban össze kell hangolni.
Sokan leírták már, hogy a hivatalos közoktatásban is nagyobb szerepet kell kapnia a gyermekvállalás, gyermeknevelés kérdéseinek. Legalább ilyen fontos a pedagógusok személyes elkötelezettsége a nemzeti hanyatlás megállításához.
Jelentős tömegek járnak a különböző egyházak templomaiba, imaházaiba, zsinagógáiba. Úgy gondolom minden egyház számára kincs a gyermek. Beszéljenek hát arról, mily nagy felelősség a nemzet megmaradása, hogy legyenek gyermekek a szülők, nagyszülők időskori támogatására.
Sok nagyvállalat, országos intézmény sokat áldoz arra, hogy munkatársai családiasabban érezzék magukat munkahelyükön. A családiasság kiváló eleme lehetne a gyermekáldás megbecsülése.
Mikor 1986 őszén Szőke Tibor hívására találkoztunk 8-10 nagycsalád képviselőivel, ez minden bizonnyal az első polgári kezdeményezés volt egy közös életcélt és életstílust valló szövetség létrehozására. Célunk az volt, hogy megismertessük a társadalommal a népes család örömét, hasznosságát. Egyáltalán azt, hogy – aggodalmaskodás helyett – lehet boldogan örülni minden új születő gyermeknek, mert a hozzá szükséges anyagiakat az Úristen segítségével, ha nehezen is, de mindig elő lehet teremteni. A szövetségből kinőtt Nagycsaládosok Országos Egyesülete – az érdekképviseleten túl – programjává tehetné a nagycsaládos élet örömeinek, hasznainak bemutatását is.
Ez cikk a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző az Antall-, majd Boross-kormány idején a MATÁV Rt. elnök-vezérigazgatója