Zord idő

Éppen 105 évvel ezelőtt érdekes hír látott napvilágot a Marosvásárhelyen 1913 óta, tehát már hat esztendeje megjelenő Tükör című hetilap hasábjain: „Zord Idő címmel rövidesen változatos irodalmi, politikai, közgazdasági és orvostudományi szemle indul.(…) A lap szervezési munkálatait egy 11 tagból álló ideiglenes szerkesztő bizottság intézi.” Utóbbi tagjai között találjuk például a későbbi, a két háború közötti időszak erdélyi magyar irodalmának neves alakját, a Tibold Márton szerzőjét, Molter Károlyt, továbbá a kiváló publicista-írót, Osvát Kálmánt, aki majd szerkesztőként jegyzi a lapot.

Gondoljunk csak bele: 1919 augusztusát írják. Románia körülbelül ekkorra képzeli azt, hogy neki a világon kb. minden sikerülhet és sikerülni is fog. Még április végén – spéci magyarországi kommunista segédlettel – ártalmatlanná teszi az ellene leghosszabb ideig, legszívósabban és legeredményesebben harcoló Székely Hadosztályt. Azután a vörösök szedett-vedett ármádiáján szinte csak úgy keresztüllép. Augusztusra már nemcsak a történelmi Erdélyt és a Partiumot, továbbá a Bánság nagy részét tartja megszállva, de a Tiszántúlt is (miként Eminescu meghirdette anno a nagy nemzeti programot: a Dnyeszteről a Tiszáig!), sőt, nemsokára bekebelezi a Duna-Tisza közét és (augusztus 3-án, 4-én) minden magyarok fővárosát, Budapestet is. És tudvalevően evés közben jön meg az étvágy: rövidesen következik a Dunántúl északi fele is, Székesfehérvárral, sőt, még Győrrel (!!) is….

Zord idő járja, valóban. És ekkor, éppen ekkor…

Uram, atyám.

A már idestova háromnegyed éve megszállt Székelyföld fővárosában, a november vége-december eleje (Vásárhelyt december 2.) óta román uralom alá hajtani próbált Tündérkert egyik jeles városában, igen: új lap a láthatáron. Ezzel a címmel. Magyarul. Egy új magyar lap. Ott. Akkor.

Időtlen időkig lehetne gyötrődni rajta: ugyan miféle helyzetfelismerési képesség – és ugyan mekkora elszántság kellett mindehhez?

A históriai párhuzamok mindig fölrázó erejűek. Amit alig két hete Orbán Viktor Tusnádfürdőn kifejtett a világrendszerváltásról és arról, hogy ötszáz éve nem látott változások előtt állunk – előlegként, lám: zord idő. Ha úgy teszik, némi előjáték gyanánt.

Már az olimpiával is.

A megnyitó ocsmányságán és a Szajna hidrosterilitási állapotain túl: a gyorsan világbotránnyá lett genderboksz-ügylet döbbent rá leginkább a zord idő eljövetelének valóságára. Ám arra is, ami a helyzetfelismerő képességet és az elszántságot illeti. Merthogy Hámori Luca Kőszegről nagyjából azt és úgy tette, amit Molterék anno Marosvásárhelyen. Tényleg nincs új a Nap alatt – leginkább, ha rólunk, magyarokról van szó. „Férfi vagy nő, engem nem érdekel, le akarom győzni.” Aztán: „ez férfi, nem tudok nyerni” – de nem ez az érdekes. Hanem hogy csinálja, véghez viszi. Állja. Rezzenetlenül. A harmadik menetben már bevisz két-három olyat, amire azt szokták mondani, ezt kapd el, ne a náthát. Harcol. Természetes módon. Ezt kell tennie. Nincs más választása, igazából. Merthogy – ez a lényeg.

A vásárhelyi lap jó két éven át – milyen időszakban, Úristen: 1919 augusztusa és 1921 szeptembere között! – csinálja, véghez viszi. Állja. Rezzenetlenül. Él, létezik, megjelenik. Rendszeresen. Magyarul. Magyar Zord Idő. (A szerzők közt olyan nevek – ezt kapd el, ne a… – mint Áprily Lajos, Reményik Sándor, Berde Mária, Tompa László, Gyallay Domokos, Nyírő József, Makkai Sándor.) Harcol. Nincs más választása, igazából. Merthogy – ez a lényeg.

Ez a mostani olimpia, a nagy világfordulást-világváltozást kétségbeesett, őrült agresszióval megakadályozni-késleltetni-eltéríteni akaró zord idő-kísérlet legfrissebb-leglátványosabb megnyilvánulása, nem is nagyon álcázottan. Ezért van, hogy ökölvívásban férfi ellen kell nőnek mérkőznie (merthogy ilyen helyzet teremtetik) – és ezért volt, hogy egy permanensen sumákoló, szövetségeseit váltogató, hazudozó-területrabló-fosztogató balkáni formációval szemben kellett egy négy éven át tartó mészárlásban iszonyúan kivérzett, kimerült-meggyengült, tönkretett, megcsonkított-kirabolt-éppencsak-hogy-meg nem semmisített ország egyik elszakított területén lapot alapítani (merthogy ilyen helyzet teremtetett).

Az igazán lényeges persze az: mi következik ezután.

Luca ugyanazt mutatta meg a zord idő kellős közepén, mint amit az erdélyi irodalom immáron száz esztendeje. Hámori Luca mostantól – máris látni lehet – pontosan úgy jelenik meg mindenfelé előttünk, ahogyan derék krónikaírók, művelődéstörténészek és regényírók egybehangzóan lefestették azokat a nőket, amint a várfalakra váratlanul felrohanó, nekivadult, lobogó szoknyás, kibomlott hajú, irtóztató hangerővel sikoltozó, kardokat villogtató asszonyok dermesztő látványától még az igen harcedzett török ostromlókat is babonás rémület és páni félelem szállta meg: iszlám hitük szerint ugyanis az a muszlim férfi, aki asszony által vész el, sohasem juthat a paradicsomba – nem lesznek hurik, sem örök gondtalan eszem-iszom… ezért nemcsak hogy sietve igyekeztek kitérni a vadul vagdalkozó, szinte őrjöngve küzdő nők elől, de pánikszerű menekülésre fogták a dolgot. Igen – mint ők… A folyóirattal-irodalommal-kultúrával való küzdésről meg az elmúlt száz év egyik legnagyobb magyar kormányférfiúja, bizonyos Klebelsberg Kunó mondta, hogy ez az egyedüli varázsszer, amely még haldokló nemzetekben és társadalmakban is új életet tud fakasztani. „Csak művelődésünk megőrzése és minden kicsinyességen felülemelkedő, nagyarányú, lendületes továbbfejlesztése tarthat életben bennünket. A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.”

Zord idő. Nincs új a nap alatt. Eger, Marosvásárhely, Kőszeg, Párizs. Luca. Jó volt újra látni, hogy tudjuk a dolgunk.

A szerző író