Genderkritikus parafrázis

Igaz, hogy nehéz – és nem is szükségképp a megbocsátásról van szó –, de próbáljuk meg egy pillanatra félretenni azt a keresztyén érzékenységet, amely a párizsi olimpiai megnyitó koreográfiája, a vacsora-parafrázis miatt megsebződni látszott, és a felháborodás hullámai máig sem csitulnak.

Az imént szándékosan nem Leonardo Utolsó vacsoráját hanem csak a „vacsora” szót említettem, a szervezők és a „művészek” ugyanis azzal védekeznek – és nem is vitatom lehetséges igazságukat –, hogy ez, a direktnek tetsző áthallásai ellenére, nem a keresztyénség elleni propaganda része volt. Ők a dijoni múzeumban található, a Leonardo-előképet felhasználó, illetve Caravaggio művészetének hatása alatt álló, alig ismert németalföldi festő, Jan Harmensz van Bijlert 1635 körül készített Az istenek lakomája című festményét keltették életre. S azért fordultak a görög mitológiához, nevezetesen az olimposzi Dionüszosz és Apollón istenek hedonista lakomájához, mert az olimpiai játékok ógörög eredetére szerettek volna utalni. Nincs itt semmiféle tartalmi párhuzam, mindössze erőteljes kompozíciós rokonság Leonardo művével, a szatírjáték pedig szatirikus élőképpé változott a megnyitón.

Erről időközben szintén hallhattunk-olvashattunk, mégsem értem egészen a témaválasztást és az ötlet megvalósítását. Előbb esztétikai nézőpontból próbáltam közelíteni a produkcióhoz, de azt gyorsan le is lehet zárni, mert nem sok köze van az esztétikumhoz, mint bárminek, ami a blöff és giccs kategóriájába tartozik. A blöffről néha úgy tűnik, hogy „magas művészet” (lásd Tom Wolfe Festett malaszt című nevezetes vitairatát), s még közelebb járunk a giccshez. A jelenséget frappánsan írta le Abraham Moles, aki szerint első szempont a meg nem felelés elve, azaz: a tárgy eltávolodik a névleges céltól és az eredetileg betöltendő funkciótól; a halmozás elve a zsúfoltságban, a „mindig többet” gyakorlatában figyelhető meg; végül a szinesztézia elve szerint lehetőleg minél több érzékszervünkre kíván hatni egyidejűleg. S ez utóbbi abban az intermediális utalásos hálóban is megjelenik, ami a szóban forgó eseményt jellemezte. Nyitva marad azonban néhány kérdés.

Ha nem a keresztyénséget akarták kigúnyolni, akkor a görögöket? Vagy magának a játéknak a szellemét és szentségét? Vagy az ókori görög színházat, ahol a női szerepeket is férfiak játszották, pedig nem is tudjuk, hogy köztük voltak-e a transzvesztiták? Noha a görög dráma a Dionüszosz-ünnepek szatírjátékából nőtt ki, és az istenek később is a színdarabok fontos háttérszereplői voltak, ne felejtsük, hogy a mitológiai szimbolikában az is jelentős tényező, hogy melyik isten mit képviselt.

Dionüszosz a bor és a mámor istene volt (mint római megfelelője, Bacchus), aki a maga iránti tiszteletet azzal érte el, hogy a borral elkábította az embereket, törvénytelen származása miatt azért is harcolnia kellett, hogy az istenek közé kerülhessen, így nem riadt vissza a szokatlan eszközöktől. Gyakran a halál járt a nyomában, hiszen a mértéktelen italfogyasztás eksztázisában a követői akár szét is marcangolták azokat, aki útjukba kerültek. Ez a fenyegetés volna talán az olimpiai játék üzenete, hogy azt, aki az utamban van, nem sportszerűen győzöm le, hanem minden fenntartás nélkül megsemmisítem? Ez az üzenet még annál is rémisztőbb, mintha valaki gúnyt űz a vallási érzékenységből, s meggyalázza a szakrális jegyeket.

Igaz, hogy a bor eucharisztikus jegy is, Dionüszosz egyetlen erénye, hogy megtanította a szőlőtermesztésre az embereket, és mivel a franciáknak is fontos a bor, akár el is fogadhatnánk a szimbolikus alapszándékot, hogy legyen hát főszereplő a bor istene. Bár még mindig nem tudom, hogy ez vajon összeegyeztethető-e az olimpiával, még mindig csak egyszerű baklövés, a koreográfia még lehetett volna valóban művészi, nem pedig a (művészettől egyébként nem távol álló) provokáció, ami nem az esztétikum, hanem a retorika hatáskörébe tartozik.

A dalfesztivál szakállas osztrák virslije óta gyaníthatjuk, hogy bármit ki lehet művészinek kiáltani, győztesnek is, sőt a művészi szabadság jegyében bármit meg lehet tenni, a guillotin lezuhan, s megesik, hogy a hóhér elfelejti kivenni a saját fejét alóla, mielőtt lecsap – ez is lehet persze a gyilkos öniróniának egy változata. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezúttal nevetséges öngólt lőtt magának az LMBTQ-mozgalom a párizsi olimpiai megnyitón. Saját magát tette nevetségessé, nem a keresztyéneket, nem a görögöket, nem a normalitást.

Ha Dinonüszoszt állandóan Hermész fiai, a félig ember, félig állat szatírok kísérték, s innen ered a szatírjáték komikus cselekménye, ahol fiúk lányokat és fiúkat egyaránt elraboltak, ez a koreográfia nem a sokszínűséget, a közösségteremtést, a másság elfogadását szolgálta, hanem önmaga szatírája, a mozgalom paródiája lett. Abban is majdnem biztos vagyok, hogy ha nem is volt az aktivista mozgalmárok és szervezetek célja a genderkritika, mégis az lett belőle. És ha a normalitás híveinek nem voltak hatékony eszközei a küzdelemhez, most megsebesítették magukat a woke-hívők. Nem is kell csúfolódnunk a totális LMBTQ-terror miatt, mert egyelőre elveszítette az erejét. Nincs ugyan kizárva, hogy mindez a megtévesztést szolgálja, de úgy tűnik, valóban nevetségessé vált, és nem kell mást tenni, ha legközelebb támad, mint kinevetni.

A szerző irodalomtörténész