Domonkos László

Vélemény és vita

Két szóért két év – születésnapra

Nem hiszem, hogy túl sok ember létezne a földgolyón vagy akár itt a Kárpát-medencében, aki elmondhatná magáról, nyolcvanadik születésnapján visszarévedve: két szóért két évet kapott. Le is ülte. Nem is akármikor. Nem is akárhol.

Vannak ilyen fura születésnapok. Mint ez a mostani, mélyen magyar is.

Történt – még 1975 végén, a titói jugoszláv kirakat csillogásának kellős közepén –, hogy a Délvidék legmagyarabb városában, Zentán egy harmincegy éves férfiú néhány barátjával kísérleti színházat alapít, eléggé el nem ítélhető kultúrszomjukat csillapítandó – ráadásul komolyan igyekeznek venni a lépten-nyomon hallott, feddő-nevelő célzatú hivatalos vélekedést: ne nagyon politizálgassanak a fiatalabb nemzedékek, foglalkozzanak inkább az önképzéssel, a kultúrával. Zentán szép hagyományai vannak a diák- és amatőr színjátszásnak, a dolog jól, sőt ígéretesen indul – de Vicei Károlynál és barátjánál, Gordos Jenőnél már 1976 januárjában házkutatást tartanak az éber jugoszláv belbiztonsági hatóságok, a diákszínjátszókkal különféle írásos vallomásokat fogalmaztatnak, Viceiéket pedig Szabadkára viszik. Tizenhárom hónapos vizsgálati fogság, majd az ítélethozatal következik. Az időközben történteket az idestova tizenkét éve elhunyt nagy szerkesztő-író, Hornyik Miklós így idézi fel: „Gondolatrendőrségünket a politikai különvélemény idegesítette leginkább. A zentai belgyógyászok alkalmi konzíliuma azt tudakolta például Vicei Károlytól, hogy ugyan vajon mégis, no, mi is lenne hát úgy nagy általánosságban a magánvéleménye Rózsa Sándorról. (Rózsa Sándor 23 éves újvidéki egyetemi hallgató 1971-ben három év szigorított börtönt kapott, mivel az Új Symposion című folyóirat augusztusi számában Mindennapi abortusz című írásában egyebek között kifejtette, hogy a Jugoszláviában tanuló afrikai diákok jobban élnek, mint a hazaiak, köztük például a rengeteget dolgozó magyarok – D. L.) Vicei kissé elmosódott lehetett a sorozatos kihallgatások következtében, elképzelhető, hogy erre-arra elkalandoztak a gondolatai, s hogy olvasgató ember lévén, mintegy tejszerű ködfátyolon át, az alföldi betyárvilág csillaga derengett fel emlékezetében (Rózsa Sándor a lovát ugratja; Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét), mert lazuló szellemi reflexekkel, ideológiai önkontroll nélkül, tömören így válaszolt: »Fasza gyerek.« Mármint a Rózsa. Szavanként egy év fogházbüntetést kapott, reseno kao u dispozitivu (az előírásnak megfelelően megoldva – D. L.).”

Hősünk 1976 és 1978 között annak rendje-módja szerint le is üli a két évet, szabadulása után sehol nem kap képzettségének (magyar szakos középiskolai tanár) megfelelő munkát, konzervgyári bérszámfejtőként, majd kendergyári bérelszámolóként dolgozik, írásait sehol sem közlik, de kálváriája nem ér véget – éppen a változások hajnalán, a több mint sajátságos jugoszláviai rendszerváltozás(ok), a Milošević-rezsim kialakulásának kezdetén, 1987 végén ismét letartóztatják, négy és fél hónapos vizsgálati fogság után faji, vallási és nemzeti türelmetlenség szításának vádjával két és fél évet kap – ám ekkoriban már annyira azért más szelek fújnak Közép-Európában (is) – hogy végül, nagy botrányok és újabb tárgyalások után, 1989. december 7-én felmentik.

Most meg itt áll 80 esztendősen és három megjelent könyve (Nyolc napon túl gyógyuló közérzet, Adomás históriák és álmok, Délvidéki Muszáj-Herkules) fölött merengve megállapíthatja: itt tartunk. Hornyik Miklós azt írta a legelső, végre megjelenő Vicei-kötet Szerző és kora című utószavában: „Semmi mást nem akart, csak felszabadultan élni, értelmes tanítványok, szép lányok és jó barátok társaságában múlatva az időt. (…) Be akart rendezkedni a délvidéki magyar mikrovilágban, otthonossá akarta tenni a környezetét. Ebbe bukott bele. (…) Könyve a jóvátehetetlenül elrontott életünk foglalata. Nem több, de azt hiszem, nem is kevesebb ennél.”

Mit lehet mindehhez hozzátenni? Isten éltesse a vagy négy évtizede ismert Vicei Károlyt. Így, ezekkel együtt.

A szerző író