Domonkos László

Vélemény és vita

A feledtetni akart Tett

Ha ma Magyarországon tíz tájékozott, felelősségteljes, az ország sorsa és históriája iránt komolyan érdeklődő embertől megkérdeznénk, ki volt az a Koszorús Ferenc ezredes és mit csinált, a tízből tizenkettő némi homlokráncolás után tanácstalanul széttárná a karját, netán tétován visszakérdezne: nem a doni áttörésnél játszott szerepet, vagy netán 56-ban…? (Legjobb esetben.) Pedig amit Koszorús Ferenc vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó parancsára tett: a legnagyobb, legdöntőbb hatású, legkomolyabb következményekkel járó magyar hőstettek közé tartozik. Ám hogy ennyire nem ismerik – máig – egy több mint gaz próbálkozás következménye.

Kereken nyolcvan éve, hogy egy debreceni születésű magyar főtiszt, ez idő szerint vezérkari ezredes, az esztergomi 1. páncélos hadosztály parancsnoka, miután a doni hídfőcsatákban tanúsított hősiességéért megkapja a Magyar Érdemrend tiszti keresztjét, Lázár Károly altábornagynak, Horthy Miklós testőrparancsnokának közvetítésével a június 26-i koronatanács után a kormányzótól parancsot kap: mozgósítsa a páncélos hadtest parancsnoksága alá tartozó hadosztályának páncélos ezredeit, egységével vonuljon be Budapestre, távolítsa el a fővárosi zsidóság németek által elrendelt deportálását buzgón végrehajtani akaró csendőr alakulatokat – a kormányzó utasításaira fittyet hányó Baky László belügyi államtitkár embereit –, és ily módon katonai erővel akadályozza meg a budapesti zsidó lakosság erőszakos elhurcolását. Koszorús, mint igazi magyar katona, pontosan, megbízhatóan és keményen teljesíti a kapott parancsot. Katonái a híres Turán és Toldi harckocsikkal július 6-án hajnalra precízen és gyorsan megszállják Budapest stratégiai pontjait, a többnyire nem túl nagy meggyőződéssel védekező csendőröket eltávolítják, és ily módon igen radikálisan és hatékonyan meghiúsítják a deportálásokat. Mintegy 250 ezer magyar zsidó állampolgár menekül meg így, lehetőséget kapva a túlélésre. Meg az emlékezésre: hogy akadt az akkor már negyedik hónapja egy nagyhatalom által megszállott, háború nyomorította kis országban egy vezető politikus és egy nagyszerű katona, aki világraszóló példát mutatott bátorságból és emberségből egyaránt. Hogy mi lett az emlékezéssel – és a megbecsüléssel! –, arról itt és most csak annyit: ama vezető politikusnak még mindig nem lehet szobra, sőt utcája vagy tere sem a magyarok országában, máig fasisztának és minden egyébnek mocskolják; ami meg a katonát illeti: a teljes feledés és feledtetés, az elhallgatás néma, süket csöndje borult rá – ugyancsak évtizedekig.

Ez ama bizonyos gaz próbálkozás, ami ellen éppen az utóbbi években – végre, végre – történt egy és más. Megjelent a Páncélosokkal az életért című kötet (alcíme: Koszorús Ferenc, a Holokauszt hőse), amelyet a Koszorús Ferenc Emlékbizottság adott ki, és 2015. július 7-én felavatták Koszorús Ferenc szobrát a budai Várban, ahol immáron évente vannak a HM által szervezett megemlékezések. Csakhogy sajna, mindazonáltal nem feledkezhetünk meg a szomorú és vérlázító tényről: váltig létezik – igen, még mindig – Magyarországon egy olyan szemlélet és gyakorlat, amely nemcsak elhallgat, történelmet hamisít, ferdít-hülyít-manipulál, de gonoszkodásával elképesztő mértékben, hihetetlenül kártékonyan árt is – mert zülleszt, mert a megfelelő nemzeti önismeretet, nemzeti öntudatot és így a magyar élet kiteljesedését gátolja, változatlan elvetemültséggel és hangos, ocsmány gátlástalansággal. Mondhatjuk persze: a kutya ugat, a karaván halad, ez azért látszik. Igaz. Figyelni mindazonáltal nem árt. Még akkor is, ha mindezen közben Babits sorait mormolhatjuk magunk elé, kissé elmosolyodva: „… erős igazsággal az erőszak ellen: / így élj, s nem kell félned, veled már az Isten. / Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok. / Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod. / Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg, / és jön az igazság, közelebb, közelebb…”

A szerző író